Melyik döntés az érthetőbb?

3-an vagyunk testvérek, mindhárman felnőttek már. A gyerekkorunk az átlagosnál valamivel rosszabb volt, mert a szüleink elég gyakran megpofoztak minket 4-16 éves korunk között. Leginkább visszabeszélésért, hazugságért, lopásért, lógásért, de szerintem nagyon gyakran meg lehetett volna máshogy oldani.

De ennyi a rossz rész. Ezen kívül rengeteg időt töltöttek velünk, soha nem adták ki másoknak a titkainkat, sokat dolgoztak, nem volt hiányunk soha semmiből, biztosították mindhármunk számára a továbbtanulást. Ha valódi baj volt, kivétel kívül mindig számíthattunk rájuk.

A kritikus időszak óta (az elmúlt 18 évben) lecsillapodtak a kedélyek és ketten hármunk közül nagyon jó kapcsolatot ápolunk a szüleinkkel. A gyerekeimmel nagyon szépen bánnak, egyáltalán nem érzem azt a hangulatot, ami az én gyerekkoromat jellemezte. Azt látom, hogy a mi jövőnkön való stresszelés miatt nagyon feszültek voltak, ami nagyszülőként már nem nyomasztja őket.

Néha mégis elgondolkozom, hogy a legidősebb (kapcsolatukat majdnem teljesen megszakító) testvéremnek van-e igaza. "Jogos" gyerekkori traumák miatt az egész hátralévő életet ilyen rossz viszonyban leélni ("dédelgetni a sérelmeket") vagy érdemesebb újabb esélyt adni a jó kapcsolat érdekében ("megbocsátani a bántalmazást")?