Rossz vagyok, ha ezek után nem keresem a nagymamámat?

Nem vagy rossz, helyesen teszed. Ne lrezd magad rosszul, megszolgálta, hogy ne is akard látni.

Én sem beszélek az egyik nagymamámmal, és egyáltalán nem érdekel.

En sem beszeltem a dednagymamammal mielott meghalt mar vagy 10 eve. Pont amiatt, mert egyetlen temaja mindig valakinek a szidasa volt, de mindig aze, aki epp nem volt ott, ha en nem voltam, akkor mastol hallottam vissza, hogy engem szidott.

Nem ereztem rosszul magamat, attol meg, mert valaki csaladtag, az nem jelenti azt, hogy kotelezo ot szeretni, csaladon belul is a viselkedes alapjan viszonyulunk egymashoz.

Az unokahugaimmal sem beszelek pl, de veluk szimpla eltavolodas miatt, mas varosban elnek, van amelyik kulfoldon, gyerekkent logtunk egyutt, de ennyi, senkivel nem kotelezo tartani a kapcsolatot csak azert, mert rokoni szal fuz ossze.

Nekem elég ambivalens érzésem van ezzel kapcsolatosan.

Egyfelől teljesen rendben van, hogyha ezek után nem akarsz vele találkozni, ha az apukád számon kéri, simán meg tudod neki indokolni, hogy miért, és hogy jó eséllyel hozzá se mennél, ha nem változik meg, mert tényleg jogod van megválogatni a társaságodat, hogy kivel találkozol, kinek teszel szívességet, stb.

Tehát lelkiismeret furdalás nélkül mondhatsz neki nemet.

Másfelől egy kb. utolsó lehetőség, hogy megbocsáss neki, hogy elgondolkozz azon, hogy ő hogy is lett ilyen, valószínűleg neki se volt jobb mintája, így csak ezt tudta adni, és te is elgondolkodhatsz azon, hogy te mit szeretnél kapni. Lehet, hogy egy meditáció, vagy valami más segítene.

Én se szerettem a nagymamámat, az apámat (fiát) is kb. tönkretette. Öregségére egy baleset után nálunk lakott, és keményen játszmázott, összeugrasztott, meg minden, pedig amúgy is puskaporos volt mindig a levegő. Egyszer mégis sikerült vele normálisan beszélgetni, valahogy elmonda a sztorit, amit én már amúgy is tudtam, hogy már hatvanéves korában üldözési mániával diagnosztizálták. Persze neki nem ez jött le, hanem az, hogy azt mondták róla, hogy dilis, és ezért nem ment többé a pszichiáterhez. Nem is kezelték, így egyre súlyosabb lett. Ekkor szembesítettem azzal, hogy mennyire irreálisak a képzetei, és fel is fogta, be is látta, és akkor kezdett el valamennyire tisztelni.

Tehát igen, a halála előtt ezt sikerült még valamennyire normalizálni a kapcsolatunkat.

Szerintem mindenki követ el valaki ellen előbb-utóbb "halálos bűnt", és jó átgondolni, hogy te ilyen esetben mit szeretnél: megbocsátást, vagy arra törekvést, netán tapintatot, vagy elszigetelődést, offolást - főleg, ha tehetetlen vagy.

Persze nem mondom, hogy menj házhoz még egy gyomrosért, és ha kapsz, akkor tűrd mosolyogva, ha mész, akkor is megszabhatod a határt, hogy mit tűrsz, mit nem, és azt hogy kezeled. Lehet ez számodra egy nagyon tanulságos életre szóló lecke, amit máshol is tudsz alkalmazni, lehet, hogy az önbecsülésed nagyon helyre tenné.