Van ilyen helyzetben jó vagy rossz döntés?

Irreális félelem, hogy ha egy haldoklót/ halottat megnéz az ember, akkor majd mindig az a kép lesz előtte.

Viszont azt is tudom, hogy az első haldoklást végig kísérni szörnyű pánik. Nagyobb annál, mint amennyi okunk valóban van rá.

Szóval bárhogy döntesz is, jól teszed. Hajlok ugyan arra, hogy be kéne menned, de csak akkor, ha nem fogsz az ágya mellett sírógörcsöt kapni. Max bemégy, megsimogatod, megfogod a kezét és köszönsz neki. Ha bármi eljut a tudatáig, a kezén érezni fogod. Mondhatod, hogy szia papa, jó utat. Majd találkozunk.

Ha nem tudsz bemenni,csak képzeld el, és csináld végig. Jobb lesz utána.

Nekem a nagypapám decemberben halt meg, előtte pár hónappal még nagyon erőteljes volt, játszott a dédunokákkal, jött ment, rohamosan romlott le az állapota. Novemberben a születésnapján már csak bottal tudott menni, és decemberben kb 1 hét alatt jutott el oda, hogy már enni sem tudott, meg kikelni az ágyból. Én nem bírtam volna ki, ha nem tudunk elbúcsúzni, anyukámmal és az akkor 2.5 éves kisfiammal elmentünk, néha voltak még tiszta pillanatai, akkor én már tudtam, hogy babát várok, de senkinek nem mondtuk még. Akkor mondta, hogy nagyon vigyázzunk magunkra, és vigyázzak a babára is.

Én is féltem, hogy majd ez a kép lesz bennem, de ha álmodok vele, vagy eszembe jut, mindig a vidám énje van előttem, sosem ez az utolsó találkozás.

A kisfiam megijedt tőle, hogy így látta, nem is jött be a szobába, nyilván nem is erőltettük, de mikor eljöttünk, mégis befutott és adott neki puszit.

Nyilván a te döntésed, de én nagyon bántam volna, ha nem tudunk elköszönni.

A mamám hirtelen halt meg anno, és előtte sokáig nem voltam náluk, nagyon bántott, hogy nem tudtunk elköszönni tőle.

Szerintem akivel ennyi szép emlék van, ott nem az utolsó rossz fog megmaradni. Kitartás.

Külföldön elek, Az Apukam agyverzest kapott, azonnal ertesitettek telefon es indultam haza. (sosem volt orvosnal, sosem volt beteg) Bementem hozza a korhazba, az intenziven feküdt, csövekre - gepekre kötve, magatehetetlenül. Szamomra termeszetes volt,hogy bemegyek hozza, es ott ülök mellette, fogom a kezet. Sajnos ra 3 napra leallt a szive.

A temetesen elejen koporso volt, a szertartas elött meg lehetett nezni. En megneztem, Anyukam nem. ( en akkor 24, Apa 46 eves volt)

A mai napig itt van a szemem elött, ahogy fekszik bekesen, illetve a korhazi kep is. De, mellette ott van a rengeteg közös emlek, amiket együtt csinaltunk, a fenykepek- a videok amit a mai napig szivesen nezek vissza.

En nem bantam meg,hogy megneztem es vele voltam!! A mai napig ugyan igy tennek!

Anyukám 3 évig küzdött a rákkal, az utolsó fél évben borzalmasan leromlott az állapota. Semmiben nem emlékeztetett régi önmagára, az utolsó néhány hétben pedig a józan eszét is elveszítette. Ennek ellenére sokat látogattam, az utolsó óráiban is.

Amikor viszont eszembe jut, a régi, mosolygós, életerős alakját látom. Így működik az agyunk, próbál bennünket óvni a traumáktól. Szerintem látogassad meg nyugodtan. Neked is könnyebb lesz így az elengedés.

25: Neked lehet, hogy így működik. Viszont sokaknak nem. És úgy látják, ahogy már beteg volt.

Nyilván anyukámhoz én is mindenképpen bemennék.

De ebben az esetben a papához mennek a gyerekei, nem gond, ha az unoka nem.

Mikor tini voltam, anyukámnak volt egy betegeskedő korszaka, és mindig mondta, hogy ne menjünk be megnézegetni. Ő komolyan is gondolta, nem csak mondta, nem olyan ember volt.

Mikor kórházba került, és kikérdeztem a dokit, és mondta, hogy agyhalott, ennyi volt, akkor én elkezdtem gyászolni, és nem akartam látni, úgy éreztem, tiszteletlenség.

Ennek 8 éve és nem bántam meg. A testvérem bent volt vele, ő azt mondta nekem, nagyon megbánta, és alig emlékszik rá életében, annyira beleégett a tragédia miatt. Mikor képeket nézünk róla, mindig sír (pedig azelőtt kb 2x láttam sírni, én vagyok az érzelgős), és mondta, hogy furcsa nyitott szemmel látni.

Szerinted milyen ember akarja, hogy az emléke csak fájdalmat okozzon?

12 évesen apukám, 17 éves koromban anyukám halt meg.

Apukám az ország másik végében lakott, azt sem tudatták velünk hogy kórházban van...pár nap alatt elment. A szívem szakad meg a mai napig hogy nem lehettem mellette.

Anyukám hónapokig küzdött a rákkal, a végén már kórházban volt. Nem szóltak pedig tudták hogy valószínűleg aznap elmegy. Ott akartam lenni mellette, nem magam miatt, miatta...