Hogyan tudnék felkészülni erre lelkileg? Hogyan "tegyem túl" magam rajta?

Pontosan 5 éve december 24-én reggel hívott édesapám hogy a mamát éjszaka kórházba szállították és már meg is műtötték... Mikor beértünk az orvos közölte, hogy 18 rákos sejtet találtak, kivették de 10% esélye van arra is hogy felébredjen... Életünk legszörnyűbb időszaka jött (ne haragudj biztatni nem foglak, mert értelmetlen lenne), szegény nagyikám még 3 évet szenvedett, nem is volt már olyan szerve ami ne rákosodott volna el.

Minden nap sírtam miatta és egy szülinapomon amikor felköszöntött szegénnyel még ordítottam is, hogy miért nem ment orvoshoz hamarabb és hogy mennyire haragszok rá ezért... Az utolsó hónapokban nagyon szenvedtünk miatta meg és persze szegénykém ő is, de akkor már naponta mondom morfiumozták. Talán a legrosszabb az volt hogy az agya is elrákosodott és már meg se ismert senkit...

Rémesen fog hangzani, de én megkönnyebbülten hogy neki már nem fáj, pedig a mai napig elsírom magam ha csak eszembe jut...

A sírás mindig segít, akár fiú vagy akár lány és néha igenis kiordítani magad is jól esik (ezt jobb ha egyedül gyakorlod), feldolgozni nehéz lesz, elfogadni nem lehet... De segít ha tudsz erről beszélgetni akár a szüleiddel akár bármilyen rokonnal akár ismeretlennel (ha gondolod én is nagyon szívesen levelezek veled).

Sok erőt és kitartást és próbálj meg minél több időt nagyiddal tölteni!

Én is voltam ebben a helyzetben, elöször a nagymamám halt meg,de akkor még elég kicsi voltam, 2006-ban pedig a nagypapám. Neki is agydaganata volt és otthon ápoltuk mindkettőjüket. Mindkettőjüknek könyörgött a család hogy menjenek orvoshoz,de már csak akkor mentek amikor nem lehetett segíteni. Megértelek, szerintem dühöngd ki magad, sírj, ami jól esik, mást ilyenkor nem lehet csinálni.

24/n

Átérzem a helyzetedet, csak én most abban a fázisban vagyok, hogy a mama hallani sem akar arról hogy kontrollra menjünk, meg orvoshoz, meg egyáltalán bárhová.

Ha erőltetem, anyukámmal lesz vita, hogy hagyjam már békén a mamát, mert nem akar menni. Azt mondja semmi baja, ez részben igaz, mert nincs tünete, csak hát volt egy melanómája, és ki tudja mikor újul ki újból. Van egy olyan barna pigmentje, ami szerintem gyanús, de ha megmondom neki, hogy ebbe bele is lehet halni, akkor azt mondja, hogy egyszer valamiben úgyis meg kell halni. 84 éves. Lehet ezzel kezdeni valamit?

Nagyon sajnálom, hogy így alakult nálatok. Megértem a dühödet és a fájdalmadat. Sajnos okosabbat nem tudok írni. Kitartás.

Tiszteletben kell tartani a másik ember döntését! Így azt is, hogy akar-e élni, vagy sem. Ha szereted azt az embert, akkor tiszteld ezt a döntést! Felnőtt ember, joga van a saját élete felől határozni. Természetes, hogy ilyenkor sajnálod őt is és magad is, de meg kell értened, hogy nem dönthetsz senki helyett!

Használjátok ki a közös időt, egyszer sajnos mindenki eltávozik előbb, vagy később. Ezzel meg kell birkózni minden embernek. Ha van hited, az segít.