Hogyan viszonyúljak egy olyan anyához, aki kimondja a gyerekeinek azt, hogy a gyerekvállalással es az apámmal mennyire elszúrta az életét?

Van egy gyermekem, nem egyedül nevelem, de át tudom érezni édesanyád helyzetét. Segítség nélkül egyedül maradt, az apád nem tudni mennyit segített neki, tényleg el tudom képzelni, hogy önmagára nem maradt ideje. Ha pedig soha nem szeretett sütni/főzni, akkor persze, hogy teher az ünnepi sütögetés.

Viszont az is érthető, hogy egy gyereket ez nem vigasztal, érthető, ha negatívan éli meg. Sajnos nem könnyű helyzet, viszont mivel már 23 éves vagy, nem kell többet mártírkodnia. Biztasd, hogy pótolja a kimaradt dolgokat, ha maradt még barátnője, akivel megtegeti. Vagy szerezzen újakat, csatlakozzon kiránduló csoportokhoz, sportoljon, stb.

Felnőtt emberek vagytok és még most is anyátok nyakán csüngtök?

Amíg nincs gyereketek fel sem tudjátok fogni mennyi lemondással és nehézséggel jár még úgy is ha van az embernek egy párja. Ha pedig egyedül maradt az nem csoda, hogy tönkre tette lelkileg anyádat. Adjátok meg neki a lehetőséget, hogy csináljon amit szeretne. Családi ünnepségre lehet pékségből is venni valamit vagy te is süthetsz egy pitét. Szerintem, csak tele a töke mindennel is.

Én nem gyerekkel hanem a kutyámmal tapasztalom, hogy milyen ideges, ingerlékeny és türelmetlen vagyok már akkor ha nem marad valamicske énidőm, amikor nem kötelessegeket végzek, hanem olyat ami kikapcsol, boldoggá tesz, lenyugtat. Ilyenkor van hogy a kutyámmal szemben is felemelem a hangom, amit persze mindig azonnal meg is bánok.

És a gyerek sokkal-sokkal nagyobb munka mint egy kutyát gondozni, nevelgetni, főleg egyedül! Ha ehhez elképzelem még hogy anyukád külső hatásra ment bele hogy jó, legyen gyerek, talán épp apukád nyaggatására (velem az exem viselkedett így, de persze kiálltam magamért még ha nehéz is volt, egyébként se tudom mit akart amikor sokszor a velem való program helyett is haverokhoz ment és a felelősségtől menekült mint a tűztől)...

Esetleg beszélhetnél egy szakemberrel, hiszen ami történt nem a te hibád, de biztos vagyok benne hogy nyomot hagyott rajtad.

(Egyébként az én szüleimnek sem kellett volna gyereket vállalni, apukám lelépett, anyukámat alig láttam boldognak, elégedettnek, mindig szomorú volt. Engem is elhanyagoltak. Nem mondták így ki, de szerintem nagyon is megbánták, hogy lettem valahogy úgy ahogy te írod. De miután anyukám is elköltözött, valamennyit javult a kapcsolatunk.)

"Más egyedülálló anya is ennyire kifejezi a frusztráltságát a már felnőtt gyerekeinek?"

Anyukád baja nem az, hogy egyedülálló, hanem hogy nem akart gyereket. Pont azért nem vállalok gyereket, mert így látom gyerekkel a jövőmet. Neki is biztos mondták, hogy "a sajátodat szeretni fogod". Hát nem biztos, és nézd, mennyi élet ment ebbe tönkre.