Mennyire ciki, ha valaki 30 felett a tehetős szüleitől kér pénzt tanulásra?

"Te hogy érzed , kérdező? Egyedül csak az számít."

Őszintén nem tudom. Olvasgatom a válaszokat, és nem nagyon merek írni, mert szégyellem a helyzetemet.

Nem akarok sok részletet írni, mert a végén túl felismerhető lesz - vagy pedig töröltetem a kérdést utólag. Az biztos, hogy a szüleim nem bánnák, mert eddig is támogattak, viszont én magam inkább eltékozoltam ezeket a lehetőségeket és csak alkalmilag dolgoztam, bár már egy ideje volt "rendes" munkám is az utóbbi időben, így nem igazán kell a nyakukra járnom pénzért.

A mi családunkban eléggé elmosódnak a határok és nem igazán lettek erre vonatkozóan szabályok felállítva. Amikor azt írom, hogy az eddigi lehetőségeimet eltékozoltam, és évekig semmi maradandót nem csináltam, akkor jogos a megvetés és én is szégyellem.

Ugyanakkor a történethez az is hozzátartozik, hogy van egy családi üzlet, amivel kapcsolatban nem lett igazán letisztázva, hogy mi lesz vele azután, hogy kilép belőle az apám, aki már igencsak benne jár a korban. Egyébként nem nagyon kaptam tőlük ösztönzést arra, hogy inkább a saját utamat járjam, neki az lenne a jó, ha átvenném az irányítást és ő megpihenhetne.) Egyrészt bűntudatom van valamiért, ha arra gondolok, hogy teljesen önállóan éljek (anyagilag ez már nagyjából megtörtént, de sokat találkozom velük és keveset másokkal) és hátat fordítsak nekik, mint bárki más. Másrészről meg ott van, hogy nagyon erős példával jártak elöl, apám óriási munkabírású és úgy érzem, hasonlót kell "letennem az asztalra". Na most itt van a bibi, mert míg más úgy választ életutat magának, hogy kinézi azt a képzést, ami érdekli, és aztán mindig megragadja a következő jónak tűnő lehetőséget, én 20 éves korom óta azon szorongok, hogy mi lesz majd elég jó ahhoz, hogy valami hasonló kaliberűt létrehozzak, és még ha kell az ő elvárásaiknak is megfeleljen. Így lett egy olyan diplomám, ami jó nevű, de teljesen távol áll tőlem, és így nem végeztem el semmit alapképzés óta, mert nem tudok egyszerűen csak a saját értékeim és szempontjaim szerint választani. Egyszerűen semmi nem tűnt elég jónak, nem tudtam semmiben elmerülni. Folyamatosan próbálok 20-30 évre előre gondolkodni. Rettegek a középszerűségtől meg attól, hogy holnap kinyitom a szemem és 40 éves leszek, és arra ébredek, hogy semmit nem valósítottam meg magamból. Ezért gyakorlatilag húztam az időt meg igyekeztem minél jobban megismerni magam. Az idő viszont nagyon gyorsan telik, olyan, mintha tavaly lettem volna 25 éves.

Egyébként meg nagyjából kimaradt a kamasz- és a fiatalkorom ezek miatt a szorongások meg bezárkózás miatt, és semmi más vágyam nincs, mint kicsit elengedni a gyeplőt és minél több őszinte barátot szerezni. De ez már nem tartozik szorosan a kérdéshez.

Igazából attól félek, hogy dacára annak, hogy mindenhol legjobb tanuló voltam, nem leszek képes összehozni egy kényelmes és tartalmas életet és egy olyan munkát, amit szeretek is. Van hozzá képzettségem, hogy dolgozzak most is, de ezek nagyrészt olyan állások, amik értelmetlen, monoton munkák.

Most ezt leírtam, és tudom, hogy elég gáz, kérek mindenkit, hogy ne ítéljen meg túl keményen.