Ha a gyerek felnőtt korában letojja a szüleit, az a szülők hibája?

Nem!

Az a gyerek hibája.

Mert mindenki a saját tettéért felel!!

Kicsit próbálom objektívebben nézni a dolgot.

Hogyan döntsön az, akinek adott esetben karrierje, családja, barátai, hobbija, ÉLETE van a szülőtől távol?

Súlyosabb esetben a szülő szakszerű ápolásra, felügyeletre szorulna. Elvárható-e egy felnőtt embertől, hogy feláldozza a saját életét a szülő ápolásáért? Mert sajnos sok esetben azt látom, hogy az idősebb emberek ápolása teljes emberes feladat és az egyik családtagot "áldozzák be" ami miatt az egyén is belerokkan az életbe.

"Valakinél az is az, ha nem jár haza kapálni, mert van dolga"

Apámnak pont a kapálás meg a kert volt a mániája

Azt mindig megkaptam, hogy "persze majd jó lesz a pofádba tolni a jó házi paprikát, de dolgozni nem akarsz érte". Miközben havi párszor jártam haza egyetem és munka mellett.

Alapból apám számára a gyerek mint olyan csak "csicska" volt. Aki azért létezik, hogy legyen ingyen munkaerő. Volt, hogy még a haverjaim is befogta volna munkába, mert látta, hogy 2-en vagyunk, és felcsillant a szeme, hogy a 2-en gyomláljuk a kertet akkor hamarabb meglesz (és neki nem kell a kisujját se mozdítania) és "pofázni" meg amúgy is tudunk közben.

Az i-re a pontot az tette fel, amikor közölte, hogy ha nem azért jövök haza, hogy segítsek, akkor takarodjak el. Mentem is, legközelebb a temetésére mentem haza.

Rohadt nagy felüdülés volt a halála.

Egész gyerekkoromban azt hallgattam, hogy majd mi fogjuk ápolni, ez a dolgunk. Mivel alkoholista volt, rendesen pusztult lefelé az öreg.

Nekem meg gyerekkoromtól kezdve gyomorgörcsöm volt, rettegve gondoltam bele, hogy ennyi? Ez lesz az élet? Végig szívom a fiatalságom egy alkoholista mellett aztán majd ápolhatom felnőttként?

Hát örülök, hogy meghalt. De ha élne se érdekelne, rég megszakítottam volna vele a kapcsolatot.

A válasz egyszerű: megváltozott a világ, nincs idejük, energiájuk rá, és sokszor a szülő jelleme sem elfogadható, illetve generációs különbségek, értékrendbeli nézetkülönbségek.

Akiknek jó gyerekkoruk volt, szerető/támogató családban nőttek fel, és a szüleik tartották a lépést a világgal, akkor sem könnyű.

A többi esetnél, ahol valami ezek közül nincs meg, ott meg motiváció sincs rá, ami érthető.

Egy kicsit más szempontból közelíteném meg a dolgot. Szerintem nem kizárólag a szülő hibája, hanem ez egy társadalmi trend. Van amikor a szülő hibás vastagon, de sok esetben nem, sajnos.

Eleve manapság az öregedést tabusítjuk. Érdemes megnézni csak a külső jegyeket mennyire próbáljuk eltakarni mindenféle praktikával. Másrészt ki akar az elmúlással és halandósággal szembesülni? Hát senki. Pont anyámmal beszélgettük, hogy mennyire önzőnek érezzük, de minden egyes felmenőnk halálával leginkább magunkat gyászoljuk, hogy lépünk előre egyet a sorban. Nyilván a legegyszerűbb már ideje korán megtartani az öt lépés távolságot, hogy ha odakerül a sor, nyugodt szívvel csukjuk rá az ajtót az idős rokonra. Egészségügyben dolgoztam, és az a furcsa megfigyelésem van, hogy az emberek egy jelentős részét nemcsak zavarja, de kifejezetten idegesíti a beteg/idős hozzátartozó állapota. Egyszerűen egyre kevésbé tanulunk meg együttélni a tudattal, hogy megöregszünk, végül meghalunk.

Régen az idős bölcsnek számított, ma hülye, szenilis nyuggernek. No offense tényleg van ilyen, de azért látom a környezetben hogy hányan szaladnak a falnak az idősebb és tapasztaltabb rokonaik vagy öregeik figyelmeztetése ellen, a "nekem ne mondja meg senki!" felkiáltás mellett. Papa pár éve halt meg. Egy háztartásban élt a nagynénémmel, a lányával, állandóan civakodtak, mert "beleszólt" mindenbe. Így utóbb visszanézve, hogy most mennyi orbitális f.szságot csinál a lánya, hát azt kell mondani hogy mindenben igaza volt, és jó sok marhaságtól mentette meg, de akkor ő volt a mumus.

Szerintem az is belejátszik, hogy manapság a fiatalabb generáció erősen infantilis. Ez szülőktől függetlenül látszik, a saját (harmincas) korosztályom általánosságban nem vállalja semmiért a felelősséget, mindig más a hibás a pszichés (leginkább a szülők), a fizikális állapotáért, a hibákért, a rossz döntésekért, stb. Az első akiket a bűnbak listáról kihúznak, az saját maguk. Innentől nagyon könnyű semleges vagy rossz viszonyt ápolni bárkivel... És nyilván ugyanezek az emberek nagyon könnyen fognak kifogást gyártani, hogy miért nem érnek rá bokros teendőik közben rányitni az ajtót az öregekre.

Azt gondolom, lehet itt mentegetni a szülőket meg kivételeket felhozni, de alapvetően igen, a szülők hibája. Sokan inkább társadalmi nyomásra/elvárásra vállaltak gyereket anno, semmint mert olyan alkalmasak lettek volna a gyereknevelésre vagy mert hú, de mindennél jobban akarták volna (ma már ugye elfogadottabb kimondani, hogy nem akar valaki gyereket), aztán ha szerették is a gyerekeiket ezek a szülők, nem úgy álltak hozzájuk, ahogy kellett volna, nem úgy kezelték őket.

Ha megnézzük, még a bántalmazó szülőkhöz is ragaszkodnak sokszor a gyerekeik, mert "csakazanyámapám", akkor mennyire kell rossz szülőnek lenni ahhoz, hogy valakivel teljesen megszakítsák a kapcsolatot? Vagy ha nem is szakítják meg, ha valaki nem kíváncsi a saját szüleire, nem érdekli, mi van velük, akkor ott nem alakult ki soha szerető, szoros viszony, amit viszont csak a szülő tud megalapozni gyermekkorban, a gyerek nem okolható azért, mert nem szereti a szülőjét.

Akit szeretnek, azt nem tojják le, ez az igazság vagy ti, akik itt kommenteltek, legyetek őszinték, nem azt tojjátok le, akivel nincs szoros érzelmi kapcsolatotok? Feltételezem, de. Akit szerettek, azzal meg szívesen vagytok együtt.

Na most, oké, hogy nincs tökéletes szülő, a tökéletlent is szereti az ember, csak sokan még ezt a szintet sem ütik meg.

15-ös, ez egy fantasztikus elemzés, minden sorával egyetértek. Igen, szerintem is ez egy kortünet és nem ennyire direkten "ok-okozati" kérdés szülő-gyerek viszonylatában.

Véleményem szerint a fogyasztói társadalmak hozadéka az EGO mindenek felett. Az én korosztályomnál pl alap értékrend a szülőkről való gondoskodás még akkor is, ha a mai fiatalok szerinti gondolkodás alapján a szülő nem volt jó szülő.

Pl. kicsi koromtól kezdve rendszeresen kellett házimunkát végezni, nem volt kérdés, hogy akarom-e, vagy sem és részt kellett venni a családi gazdaság működésében is (ennek ellenére diplomát szereztem, igaz nem volt könnyű). Tizenéves koromban "ingyen" bébiszitter voltam a testvéremnél, a diákmunkából keresett pénzt is beadtam a közösbe, ami ma már elképzelhetetlen egy fiatal számára, hogy ezt a pénzt nem költheti magára. Ma, ha egy szülő ilyet elvárna, az felérne egy szentségtöréssel. Soha nem merült fel a fejemben az a gondolat, hogy "nem én akartam megszületni", ezért mindent amire szükségem van, a szüleimtől várjak el, de azt tapasztalom, ma a fiatalok (legalábbis itt a GYAK-on) rendszeresen ez a gondolat mögé bújnak, és a saját sikertelenségükért is a szüleiket hibáztatják.

Én nem tojom le a szüleimet még akkor sem, ha a mai értékrend szerint ők nem feltétlenül voltak jó szülők, viszont én nem vagyok benne biztos, hogy a saját gyerekeim nem fognak majd letojni, ha segítségre szorulok, függetlenül attól, hogy jó szülőjük voltam-e, vagy sem. Manapság azt látom, olyan a társadalmi berendezkedés, hogy mindenki oldja meg a saját problémáit, már nem "divat" egymással törődni.