Anyám miért tartja számon, egy majd 30 éves nő pénzét? Mindig azt mondja ne csesszem el a pénzt hülyeségekre. Könyvre, alap smink dolgokra, stb. Korábban, tiniként ha vettem is valamit dugdosnom kellett előle. De miért?

Nem egyedi az eset, nálunk apám volt ilyen, mi többgenerációs házban laktunk, azaz több lakás volt benne, apám, húgomék és mi külön-külön lakrészekben, de egy "birtokon". Amikor apám bekérdezett, de inkább kötekedett még fiatal koromban, hogy mennyit költök férfikozmetikumra, miért nem jó a borotvaszappan, minek márkás borotvahab és after shave stb.

Én nem durciztam, hanem visszakérdeztem: mi a baj azzal, hogy nekem ezek a cikkek adnak egy örömet, hogy jobban érzem magamat ezek használatával. De ugyanígy a márkás cipők, ruhák, drága telefon (emlékszem a 8910i Nokia volt a kétezres évek legelejének az űbermenője és imádtam) stb stb.

Aztán mindig beszélgettem vele, elmagyaráztam, hogy nekem ezek jók, neki más és lassanként azért megértette. Pl volt, hogy menőzős telóra ő adott kölcsön. Mindent el lehet érni megfelelő kommunikációval és önazonos, önmagunk felvállalásával.

11-es vagyok, örömmel válaszolok a felvetésedre, felvállalom azt is, hogy más az értékrendem, vagy a családunk másképpen gondolkodott, mint a nagy átlag.

Az 1989-es rendszerváltáskor én középiskolás voltam, következő évben végeztem. Apámnak jó főállása volt, de egy panelban laktunk. A felszínes vacakolások mellett alapvetően nem voltunk rossz család. Apám, anyám, húgom és én. Egy nagyszülői örökség révén lévő telket a szüleim eladtak, vettünk belőle egy vidéki házat az agglomerációban és elkezdtünk egy bővítkezős építkezést. Pár éven belül elindultak a privatizációk, ami azt jelentette, hogy sok állami céget ún E-hitelre (E, mint Egzisztencia) meg lehetett venni. Ezt ráterheltük a vidéki házra, és eladtuk a panel lakást, megvettük a szomszéd házat is. A cég, ami így már a családi vállalkozásunk lett, munkát adott a húgomnak és nekem is. Építkeztünk, kiköltöztünk. Dupla telek, két ház, az egyik többlakásos. Így fiatal felnőttként szerencsére nem albérletbe kellett mennünk, hanem a lakhatás biztosított volt, a jól menő cég adott egy hátteret. Mi is ebben dolgoztunk, nem is keveset, a szülőkkel kollégák, üzlettársak is voltunk. Nyilván voltak abszurditások a helyzetben és nem egy szokványos, de 4-en elvoltunk közel 300 négyzetméteren. A cég jól ment, nem volt hitel, mindennyian benne dolgoztunk, nem vertük át egymást, stb. Persze, hogy a lakáshitel vagy albérlet helyett a drága cuccok, autók stb volt a fókuszban. Igen, elmondhatom, hogy nagyon szerencsés ifjúkorom volt, de azt is, hogy a cégbeli melóból kivettük a részünket. Amikor a 2008-as válság bedarált mindent, évekig abból éltünk, amilyen technológiát én honosítottam meg. Ezt azért hangsúlyozom, mert sajnos sokakban él egy tévhit, hogy aki az apja cégében van az egy eltartott, kitartott semmirekellő. Nem így volt. Fater képes volt hülyeségeken kötekedni, de ezt könnyebb volt kezelni, mint mondjuk dacból, vagy ilyen kitalált erényeskedő megfelelési kényszerből elköltözni. Aztán így is elértük, hogy ma már, a szüleink halála után megállunk a saját lábunkon, középkorú, idősebb felnőttként. De igen, valós, hogy mivel a lakhatást egy szerencsés cégvásárlási jövedelm biztosította, így jobban tellett luxusra, utazásra, sportkocsira stb. De nem bánom, nem vesztettem semmit.

14-es, köszönöm, hogy megosztottad ezt a sztorit, igazán hasznos volt.

Ugye azt azért Te is érzed, ez a történet egyrészt nem mindenki számára járható út, másrészt akkor is arra volt szükség, hogy a szüleid nyitott szemmel jártak a világban, kihasználták a rendszer adta lehetőségeket. Volt, aki tudott élni ezzel, volt, aki nem, de az átlagembernek mások a lehetőségei.

Az már csak magánvélemény részemről, mennyivel előrelátóbb gondolkodás lett volna részetekről, ha nem szórjátok el a bevételt luxus dolgokra, így a 2008-as válság nem ingatott volna meg benneteket, de ez már elmúlt, vagy tanultatok belőle, vagy nem. Én másképp gondolkodom, sosem söpröm ki a padlást, nem költöttem luxus dolgokra addig, amíg nem szereztem meg a saját lakást és azon felül is fontos számomra az anyagi biztonság.

Egy dologban biztos vagyok, ma is össze lehet hozni a saját lakást, akár átlag fizetésből is, de az is tény, ehhez egészen másképp kell élni, mint ahogy az átlag magyar él.

16-os! Én vagyok aki a sztorit írtam (14).

Jól látod, az én helyzetem eléggé egyedi és kiváltságos volt.

Azt is jól látod, hogy valószínű egy jóval spórolósabb életvitel mellett talán egy kicsivel tovább kitartottunk volna. Ez valós, sőt, így 50 felett sok olyan dolog van, amit másképpen csinálnék, mint az akkori "bölcsességszintemmel", tapasztaltságommal.

Ugyanakkor azt is el kell mondjam, hogy azt azért nem bánom, hogy éltem az életet és nem csak szikár észérvek mentén. Az autómiániám kiélése adta örömöket vagy az utazásaim élményeit nem lehet elvenni tőlem. Van olyan iymerősöm, aki legalább annyira rajong egy bizonyos autómárkáért, mint én, de sosem merte megvenni, kiélni. Én merészen belevágtam, volt, hogy anyagilag nem a legésszerűbb megoldás volt, de legalább éltem, élveztem.

És természetesen tökéletesen megértem azokat is, akiknek ez nem adatik meg, de meg akarják teremteni a saját életük feltételeit. Sőt, én szívből azoknak drukkolok, hogy aki ezt akarja, annak ez jöjjön össze. Sőt, továbbmegyek, nagyon sajnálom, hogy a társadalom ennyire szereti ellehetetleníteni önmagát. A lakhatás szándékosan van annyira megdrágítva, hogy ha nem is 100% esélytelen, de kínkeserves legyen megvalósítani. A lakás célú hitelek és a bérleti díjak köszönőviszonyban sincsenek a mai bérszínvonallal. Egyedül szinte tényleg lehetetlen elköltözni a szülőktől és saját lábra állni. Vagy legalábbis rettenetes nélkülözések árán. Hatalmas lemondásokkal.

17-es, én most azt látom, hogy a többség átesett a ló túloldalára. Túl sok a csábítás, amire el lehet költeni a teljes bevételt és rettenetesen nehéz a célra fókuszálni, annak meg főleg nehéz, akinek nincs is célja. Jó lenne megtalálni az aranyközép utat, de amíg a szakmámból kifolyólag azt látom, hogy sokan úgy képzelik, az államnak kell róluk gondoskodni, nem kell semmit félretenni, mert "majd lesz valahogy", addig túl sok remény nincs.

Igen sok fiatal párnál látom, felveszik ész nélkül pl a babavárót, elutazzák, autót, luxus cikkeket vásárolnak belőle, miközben saját lakásuk nincs. Háááát, nem tudok azonosulni az értékrendjükkel.

Szintén eszetlennek tartom azokat a 25 év alatti fiatalokat, akik felélik a teljes fizetésüket ahelyett, hogy a kiváltságos helyzetüket értékelnék, miszerint nem kell jövedelem adót fizetniük. Mivel azt látom, hogy a többség képtelen megtakarítani, én pl ezt a támogatási formát megszüntetném, vagy kizárólag csak megfelelő célra engedném kifizetni, pl továbbtanulásra, jogosítványra, lakáscélra, tehát mindenképpen valami hasznosra.

Mert engeded. Semmi köze hozzá, de ha felnőtt volnál, tudnád helyén kezelni a dolgot.

Nem vagy felnőtt.