Van itt olyan, akinek alkoholista családtag mellett kellett felnőnie?

Nekem az anyám volt alkoholista. Ráadásul agresszív alkoholista. Előbb ütött, utána kérdezett. Kevés olyan nap van amikor józan volt. Gyerekként volt,h gy a szomszédok szóltak, hogy anyám a busz árokban fekszik részegen, maga alá piszkítva. A számtalan verést,kínzást, megaláztatást inkább nem írom le..

18 évesen elegem lett. Elhagytam a szülői házat. Házasságba menekültem, csakhogy ne keljen alkoholista anyámat elviselnem, és ne kelljen látnom, hogy az apám mindig az ő pártját fogja. A házasságom nem tartott sokáig, de vigasz, hogy barátok maradtunk az exférjemmel. Mivel dolgoztam, tudtam kis garzont bérelni. Majd rám talált a nagy ő. Újra férjhez mentem. Gyermeket szültem, és ma is boldogan élek. Anyámmal soha többé nem találkoztam. De már nem is fogok..Tavaly meghalt. A temetésére sem mentem el.

Hogy mennyire sérültem?? Nem tudom. Azt tudom, hogy közel 40 évesen soha egy korty alkoholt nem ittam. Szilveszterkor is csak gyerekpezsgő van. Ha részeget látok az utcán inkább keresek másik utat, de nem megyek vele szemben vagy mellette el. Nehezen tudok szeretni, de akit szeretek ahhoz ragaszkodok..Ami még fontos..40 évesen élem a fiatalságomat ami kimaradt. Ezért igyekszem mindennek a szebbik oldalát látni.. Viszont a keserűség anyám felé még most is megvan. Fáj még ma is, hogy nem volt anyám akihez odamehettem volna, aki átölelt volna, aki a barátnőm lett volna.. Bevallom örülők, hogy nincs lányom, mert képtelen vagyok arra az igazi anyai dolgokra..A fiam jól kezeli. Inkább vagyok a barátja mint az anyja, és úgy is viselkedünk egymással.. Nekem a fiam vagánysága, önállósága is sokat segített, hogy kiegyensúlyozott ember legyek. A párom is sokat segít, hogy örüljek mindennek..

Szerintem Magyarországon fordítva kellene kérdezni: van-e olyan, akinek NINCS a családjában alkoholista?

Mert sajnos az a gyakoribb, ahogy ti éltek.

Nem írtad, hogy mennyi idös vagy, de egyrészt igyekezz amennyit lehet nem vele tölteni, illetve amit lehetöség van rá, elköltözni.

De attól, hogy a közeli családban valaki alkoholista, nem kell sérült embernek lenni töle, egyszerüen tarts töle belsöleg távolságot és alakíts ki önálló (legalább belsö) életet.

Apukám alkoholista, 6 éves koromban váltak el a szüleim. De így is nagyon nagy kihatással volt az életemre. El sem tudom képzelni, hogy milyen lehet, ha valakinek az egész gyerekkora így telik.

Már felnőtt vagyok, de sok mindenben érzem, hogy nem ilyen lennék, ha "normális" családban növök fel. Úgy érzem ettől sokkal gátlásosabb lettem, mint egy átlagos ember.

Jelen. Nekem anyám volt az, agresszív volt, de sosem ütött meg. Nála ez úgy jelentkezett, hogy el akart menni, mi meg mindig az útjába álltunk, mikor nála voltunk láthatáson, mivel a szüleim elváltak.

Volt, hogy árokparton feküdt, volt, hogy háromnegyed évig nem láttam, nem sorolnám, hogy mennyi dolgon mentünk keresztül. 2003-ban tüdőrákja volt, túlélte. Aztán 2009-ben elütötte egy autó, túlélte, bár leszázalékolták, alig talált munkát. Kezdett helyrejönni, aztán sajnos elvesztette a munkáját, másfél év otthonlét után szerintem depressziós lett, az esküvőm előtt 3 héttel újra inni kezdett, a lánybúcsúmon felhívtak, hogy kórházban volt, de elszökött, most a házunk előtt álltak a rendőrök, mentők és egy tűzoltó is. A férjem hazarohant, de már nem volt ott, elszökött, mire ő vagy a rendőrök kiértek. 2 nappal később két nyomozó jött, hogy anyámat összeverték, az intenzív osztályon fekszik. Csoda, hogy túlélte. Az esküvőmön nem volt ott. Túlélte. Most ott tartunk, hogy tolószékben van, nem bénult le, de segítség nélkül nem tud menni, a bal kezét nem tudja mozgatni, és balkezes, 4-ből 3 napot reggel megyek le és este munka után is 2szer nála vagyok fél órákat (egy házban lakunk, csak más emeleten), mert a párja dolgozik.

Hatással annyira volt az életemre, hogy bár én is szoktam szórakozni, iszom alkoholt is, de gyűlölöm az alkoholistákat, megvetem őket, főleg a nőket. Türelmetlen vagyok, főleg vele, mert tudom, hogy az ő hibájából van mindez, és nem tudom élni a saját életemet, mert vigyázban kell állnom, amikor otthon vagyok, szórakozni ritkán megyünk el a férjemmel együtt, mert ha megoldható, inkább otthon van egyikünk, mert még vacsorát is mi adunk neki, ha a párja dolgozik, még hétvégén is.

Már előre félek, hogy mi lesz, ha elköltözünk onnan, hogy fogjuk ezeket megoldani :( Mert egyedül nem hogy megkenni nem tud egy szelet kenyeret, de elővenni sem nagyon tudja a zacskóból. Akkor mi lesz vele?

Hatással annyiban volt az életemre, hogy "érzéketlen" lettem. Nem tudok sajnálni embereket, nem tud hatással lenni rám mások szerencsétlensége, nincs hatással rám, ha valaki csúnyán beszél velem, kinevetem, és már én sem látom meg, ha valakit megbántok, mert ez természetes. Ezt láttam gyerekkoromban, annyi szóbeli bántást kaptam, néha 1-1 pofont, hogy nekem a b.meg már kötőszó néha :( Próbálok ezen változtatni, leszokni erről, de nagyon nehéz, a férjem viszont sokat segít. Remélem, ha gyerekem lesz, nem ilyen leszek.

Szeretem anyukámat, de nem tudom elfelejteni neki ezeket.