Szüleim nem hagynak békén, azt hiszik anorexiás vagyok. Mit csináljak?

Semmi mániám nincsen, csak lefogytam. Edzéssel, egészséges étkezéssel.

Ugyanilyen magas és vékony voltam 13 évesen is, (160 cm, 48 kg)

Olyan 2-3 éve direkt hízni akartam, mert zavart hogy kicsik a melleim. Nem nőttek szinte semmit, idővel pedig az kezdett el zavarni hogy olyan töttyedt-löttyedt a karom, lábam, fenekem meg narancsbőrös, ezért inkább erősíteni kezdtem. 55-56 kiló voltam körülbelül. Aztán valamiért megtetszett a karcsúság és letettem a cukros ételeket, gyakrabban tornáztam otthon és egészségesebben is ettem. Itt már fikáztak, hogy "na mi van diétázol" és anyám rakta elém a nagyobbnál nagyobb adagokat, sőt még csokikat is vett "csak úgy" és letette az asztalomra.

Ez már a téli szünet óta így volt, most olyan 50 kiló vagyok és minden nap beszólnak hogy egy járó-kelő csontváz vagyok meg hasonlók és ma reggel hallottam a szobámból apám arról panaszkodni hogy "semmit nem eszem" miközben tegnap az orra előtt mikróztam egy mélytányérból púposodó spaghettit amint valamiért épp üvöltözött velem.

Az öcsémet is kritizálták mikor elkezdett rendszeresen edzeni és egészségesen enni hogy ő biztos mániákus meg ilyenek.

Mindig azt hiszik hogy valaki beszólt nekünk és mi így akarunk kompenzálni, meg hogy félünk a hízástól.

Azt sem tudják szerintem mi az anorexia, de én biztos nem vagyok az, nem is tudnék az lenni. Így érzem most jól magam. Vékony vagyok de látszanak is az izmaim, nem lóg rajtam a bőr, az arcom sem pufi, de nem vagyok gyenge.

Mit tegyek hogy befejezzék a káromlást?

Járjak előttük bő pulcsikba?!