Kezdőoldal » Családi kapcsolatok » Szülő-gyermek kapcsolat » Van kiút ebből a helyzetből?...

Van kiút ebből a helyzetből? (Nagyon hosszú. )

Figyelt kérdés

Sokat gondolkodtam, hogy leírjam-e az érzéseimet és a problémámat. Még mindig nem tudom, hogy jó ötlet volt-e, de most már mindegy...


A szüleimmel élek, de már 6 éve a párom is velünk lakik. Ezzel semmi gond nem lenne, mert az anyukámmal nagyon jól kijövünk és nagyon nagy szerencsénk van vele. A gond az apukámmal van, akit nehezemre esik annak tekinteni, mivel sosem volt hozzám egy jó szava sem. Még ez sem lenne akkora gond, mert túl lehet élni.


Sajnos, 20 évvel ezelőtt súlyosan megbetegedett és az elmúlt évek alatt többszörös agyi infarktusa volt, ami azt eredményezte, hogy mára az agyának egy része elhalt. Beszélni már nem tud, járni csak nagyon nagyon lassan. Nagyon sokszor nem tudja, hogy milyen év, milyen hónap és milyen nap van. Szerintem egyre kevésbé van képben, de azért úgy tűnik, hogy minket még megismer, mert erre utaló jelet még nem láttunk. Az orvosok azt mondták még az elején, hogy nem gyógyítható. Lehet, hogy már csak 1 éve van hátra, lehet, hogy még akár 10 is. Nem tudják. Ez volt ugye 20 éve...


Annyiból áll minden napja, hogy alszik kb. délután 4-5-ig, csinál kb. óránként magának egy kapucsínót (mostanában nekünk kell) és a szobájában (ami az enyém volt kb. 6 éves koromig) nézi a tv-t. Egész éjjel fent van. Reggel fekszik le, alszik délutánig és kezdődik előről. Még a betegsége elején leszázalékolták, így jár neki a nyugdíj, hiszen dolgozni nem tud. Sajnos, semmit nem ad bele a számlákba, ugyanis minden hónapban, amikor megérkezik a nyugdíja elmegy a sarki boltba és vesz kb. 8-10 üveg piát meg pár karton cigarettát (eddig így volt, de most már inkább minket küld a boltba). Természetesen minden hónap közepéig minden nap részeg. Anyukám azt mondta, hogy már a betegsége előtt sem vetette meg az alkoholt, de megígérte anyukámnak a terhessége alatt, hogy ha megszületek, nem fog többé inni. Így is volt kb. 2 évig, amíg le nem betegedett.


Eszméletlen sok melóval jár takarítani utána, mert amerre jár, koszt hagy. Wc-re az elmúlt években már nem nagyon szokott kiérni, úgyhogy el lehet képzelni, hogy mit kell utána takarítani, de nem hajlandó felnőtt pelenkát hordani. Amíg suliba jártam, próbáltam annyit segíteni anyukámnak amennyit csak tudtam, azonban ő már nem bírja fizikailag ezt a terhet, így nem sokat dolgozhattam, mert nekem kellett átvennem ezt a szerepet. Fogalmam sincs, hogy mit csináljunk, mert ezt már egyikünk sem bírja elviselni. Sajnos, nagyon kihasználja, hogy beteg és teljesen elhagyta magát. Elképesztően igénytelenné vált és rengeteget idegeskedünk miatta. Magától max pár havonta menne el fürdeni, ezért állandóan rá kell erőltetni, de még így is minden nap húgy és alkohol szaga van, mert amióta nem ér ki wc-re, már nem is próbálkozik. Simán a hugyos nadrágjában mászkál. (Egyszer anyukám rajtakapta, ahogy a szobája közepén állt letolt nadrággal és a szőnyegre célozva pisilt, mintha az lett volna a világ legtermészetesebb dolga) Nem érdekli, hogy milyen undorítóan él, mi pedig nem győzünk takarítani utána. Minden időmet elveszi és most már a páromat is ugráltatja. Szegénykém, napi 10 órákat dolgozik és nagyon rossz erre hazajönnie.


Nyilván, az ellen nem tud tenni, hogy beteg és tőlünk megkapja a kellő megértést, de az már sok amit ő művel. A legrosszabb az alkoholizmusa, mert olyankor amikor részeg, kitalál mindenféle baromságot (pl. régebben felmászott a tetőre, amíg nem voltunk otthon és arra értünk haza, hogy leesett és megrepedt a gerince meg a sarka darabokra tört. Persze, rohantunk a kórházba. Volt olyan is, hogy szimplán elesett a konyhában és kiugrott a válla. Megint kórház. Állandóan plusz munkát talál ki nekünk, pl. ássuk fel a kertet, mert ő ültetni akar, persze sosem szokott, de nem nyugszik amíg nem az lesz, amit ő kitatalált (ja és azonnal), különben veszekszik velünk, amiből csak a csúnya szavakat értjük (valamiért azokat mindig érteni)).


Anyukámmal nem tudok erről beszélni, mert akárhányszor szóba hozom, mindig kikerüli a témát vagy csak annyit mond, hogy nem tudunk mit tenni. A párom támogat, (hiszen az ő apja is alkoholista), de már neki is nagyon elege van és állandóan agyalunk, hogy mit tehetnénk, hogy mindenkinek jobb legyen. Sajnálom az apámat, hogy idáig süllyedt, de egyszerűen képtelenek vagyunk segíteni rajta, mert ő nem akarja. Annyiszor, de annyiszor ültem le és magyaráztam el neki hogy ez így nem jó, de mintha meg sem hallotta volna. Minden ment ugyanúgy tovább. Szó sincs arról, hogy nem lenne képes változtatni bizonyos dolgokon, de nagyon kihasználja a helyzetét. Nem is azzal van a gondom, hogy takarítani kell utána, bár nyilván már rohadtul elegünk van belőle, hanem az a gond, hogy alkoholista és elhagyja magát és veszekszik és elviselhetetlen természete van.


Pénzünk nincs arra, hogy egy ápolót fogadjunk mellé, ráadásul szerintem egy hét múlva elmenekülne az összes. Arra sincs, hogy beadjuk egy otthonba, aminek amúgy sem örülne. Meg hát, végülis az ő házában élünk, nem is tehetnénk meg vele. A legjobb az lenne, ha el tudnánk költözni és csak látogatnánk egy héten többször, így legalább egy normálisabb környezetben élnénk. Viszont, nem lenne szép dolog itt hagyni, bár látogatnánk, de akkor is itt hagynánk.


Anyukámnak még van fél éve a nyugdíjig, így ő és a párom a pénzkeresők, de nagyon nehezen élünk meg. Én is elvállalok néha egy-egy munkát, de rengeteg időt elvesz az állandó takarítás és körülugrálás. A párommal már 7 éve vagyunk együtt és mindketten nagyon szeretnénk gyermeket vállalni és családot alapítani, de így nem lehet. Nem kerülhet ebbe a környezetbe a gyermekünk. Ráadásul, az egyetlen külön szobát, elfoglalja apám. Hiába agyalok mindennap ezen. Hiába keresem a megoldást, nem találom. Létezik egyálátalán?? Bármilyen ötletet nagyon szívesen meghallgatok, mert így annyira kilátástalan minden.


Jelenleg 62 éves az apám. Még simán élhet 20 évet is, vagy ki tudja. Nyilván, nem akarom hogy meghaljon, de itt most arra értettem, hogy mire családot alapíthatnék és normális körülmények között élnénk, addigra lehet hogy már 40 éves leszek. Ez a bajom. Hogy nem tudom meddig tart még. Gyerekkorom nem volt, hiszen nagyon hamar fel kellett nőnöm a feladathoz. Tinédzser sosem voltam, sosem jártam el itthonról, sosem buliztam, barátaim is alig voltak. Hiába voltam jó tanuló, mégsem vettek fel egyetemre, de úgysem lett volna rá időm. Most pedig már mindegy. Szeretnék eljárni dolgozni és egy tiszta, normális házba hazaérkezni munka után. Jelenleg utálok itthon lenni. Szóval, fiatalkorom nem nagyon volt, de a teljes életemet is elveszítem, ha ez így folytatódik...


Mostanában állandóan sírok, ha nem lát senki. Tudom, nagyon gáz, de tényleg nagyon megvisel ez az egész és anyukámat is rengetegszer láttam sírni. Emlékszem, még 10 éves korom előtt, apám meg akarta ütni anyámat és akkor láttam először sírni anyámat. Persze, nem ütötte meg, mert anyám sokkal erősebb volt nála (akkor már régen beteg volt apám), de nagyon rosszul esett neki. Egyszer rám is emelte a kezét, de sírva elszaladtam a fürdőszobába. (A nagynéném (apám nővére) meglátogatott minket és nézni szerette volna az egyik kedvenc sorozatát a tv-ben, este. Apám nem engedte és én megkértem, hogy úgyis ritkán van itt, hagy nézze végig és utána nézhet mást. Erre ő felemelte az öklét és azt mondta, hogy ne szóljak bele, különben behúz egyet. Természetesen, ekkor is részeg volt.) Azt hiszem, érthető, hogy miért haragszom rá...


Elnézést kérek, hogy ilyen hosszúra sikeredett, de csak úgy ömlött belőlem a szó. Egy picikét jobban érzem magam, hogy leírtam, bár ettől még nem oldódik meg a gondunk.


2017. jan. 16. 18:30
1 2 3 4 5
 41/49 anonim ***** válasza:
57%

Helyetted nem döntheti el más, hogy mivel töltsd az életedet!

Miért nem vágyik arra, hogy karriert fuss be? Családot alapíts? Szerelmi életet élj?

Ha már ő mentális beteg, neked nem lenne szabad engedelmeskedned egy mentális betegnek!


Ezt az engedelmeskedést egy mentálisan sérült embernek úgy hívják, hogy kodependencia, és szintén egy mentális betegség, amit kezeltetned kellene.

2017. jan. 17. 13:24
Hasznos számodra ez a válasz?
 42/49 anonim ***** válasza:
57%
Én írtam az előzőt. Kezdd ott, hogy nem anyukádtól, hanem a háziorvosodtól és a családsegítődtől kérsz tanácsot, esetleg a szakrendelőben a pszichológustól, pszichiátertől!
2017. jan. 17. 13:26
Hasznos számodra ez a válasz?
 43/49 anonim ***** válasza:
76%

"Azért tartok tőle, mert valamiért úgy érzem, hogy az én hibám ez az egész."


Ezt végképp nem értem, de mindegy!

A fürdetéshez ajánlanék egy nálam bevált módszert, - én írtam, hogy 20 évig ápoltam apámat - de ez csak akkor valósítható meg, ha van a fürdőtökben középen összefolyó.

Én tettem a fürdőbe egy műanyag kerti széket, arra ráültettem az apámat, a kádból a zuhannyal levizeztem, beszappanoztam, majd ismét a zuhannyal leöblítettem, a víz meg középen lefolyt.

A fenekét szivaccsal mostam ki, (addig felállt) a nemi szervét pedig ő maga.

Másképp nem is tudtam volna megoldani, mert én egyedül voltam rá, kétszeresen műtött gerinccel, 50 kilósan, az apám meg 90 kg volt.

Megjegyzem, én is inzulinos cukros vagyok, de ez utóbbit idegalapon szereztem be, a 20 év folyományaként.

Ha nem hallgatsz ránk és nem teszitek otthonba, ez neked is kinéz.

2017. jan. 17. 13:56
Hasznos számodra ez a válasz?
 44/49 anonim ***** válasza:
57%

Szegénykém, csak minden tizedik ember lenne ilyen hűséges a szüleihez!

Biztos vagyok benne, hogy az eszeddel Te is tudod, hogy menekülni kell otthonról, más megoldás nincs. Nincs! Csak valahogy nem tudsz odalépni az ajtóhoz, hogy bezárd magad mögött. Nem megy... Lelkiismeret. Hála. Kötődés. Mindegy milyen, de az én apám, nem tagadom meg, a vérem. A családom. Az apám koszosan is, betegen is...

Hát ezért sajnállak. Mert önmagadtól is fontosabbnak tartod. Ezt csak az érti meg, aki ugyanilyen mélyérzésű.

Várd ki a 6 hónapot, míg anyukád nyugdíjba megy, aztán költözzetek el a pároddal. Néha mész, segítesz, ha szükséges, de külön utakon, ez az élet rendje.

Ez édesanyád keresztje, nem a Tiéd!

2017. jan. 17. 19:46
Hasznos számodra ez a válasz?
 45/49 A kérdező kommentje:
Köszönöm szépen a támogatást és a rengeteg választ. Igen, mélyen belül tudom, hogy az otthonba adás lenne a helyes, logikus döntés vagy az, hogy elmegyünk. Teljesen igazatok van és bárcsak megtehetném, de egyszerűen képtelen vagyok csak úgy lelépni. Annyi mindent köszönhetek anyámnak és mindig is jó kapcsolatban voltunk. Tudom jól, hogy ő pszichésen próbál rám hatni, hogy bűntudatom legyen és szemétnek érezzem magam, ha itthagyom vagy otthonba adom. Régebben is gyakran csinálta, hogy ha nem olyan döntést akartam hozni, ami neki tetszik, akkor próbálta elérni, hogy rosszul érezzem magam, ha a saját döntésemet választom. Most is ez van és hiába vagyok ezzel tisztában, nem megy. Még gondolkodni fogok ezen az egészen és a párommal is beszélek, bár ő is veletek ért egyet, meg persze én is, csak nem olyan egyszerű hátat fordítani. Ha elmennénk, akkor biztos, hogy a család többi tagja is neheztelne rám, hogy miért hagytam anyámat cserben. Az lenne a legjobb, ha itt a közelben egy kis lakásban élhetnénk ketten és akkor tudnánk jönni segíteni, de mégsem kéne állandóan így élnünk és esélyünk is lenne egy normális életre, viszont ahhoz, hogy elmenjünk pénz kell. Annyira jól fizető állása nincs a páromnak, hogy havi 80-100 ezret kiadhassunk albérletre és végzettség nélkül én sem fogok sokat keresni. Akkor már lehet, hogy érdemesebb lenne hitelre venni egy kis lakást és azt törleszteni, mert ha vége, akkor legalább a miénk lesz. Csak hát, a hitel....elég komoly dolog.
2017. jan. 17. 20:31
 46/49 A kérdező kommentje:
2017 januárban írtam utoljára. Igazából, csak azért írok most, hogy lezárást adjak ennek a témának. 2017 júniusban ment nyugdíjba anyukám, majd szinte azonnal romlani kezdett apukám állapota. Minden nappal egyre rosszabbak lettek a tünetei, egyre étvágytalanabb lett, evett azért, de kevesebbet, és már annyit sem mozgott, mint előtte. Konkrétan már az ágyából át kellett emelni a fotelba, majd később vissza. Ennyi volt a mozgástere. Természetesen pelenkát adtunk rá. Nem ellenkezett. Belátta, hogy nincs mit tenni. Egyik napról a másikra elhagyta a cigit és a piát is!! Magától! Ott volt előtte, kitöltve a pohárba, de nem itta meg. Tudtuk, hogy nagy a baj. Persze, örültünk, hogy nem iszik, de éreztük, hogy nincs jól. Idővel, már a tv-t sem kapcsolta be, csak ült a fotelban és az üres képernyőt bámulta. Aztán decemberben teljesen elment az étvágya. Semmit nem evett hiába próbáltuk etetni, itatni. Ráadásul nem nagyon reagált semmire. Ha kérdeztük nem válaszolt, csak nézett. Néha elmosolyodott. Nagyon fura volt. Felhívtuk a sűrgősségit, és kijöttek megnézni. Azt mondták, hogy nincs kiszáradva, minden rendben van....ezt nagyon furcsálltuk, hiszen nagyon nem volt minden rendben....másnap én nem voltam otthon, mert suliban voltam. Anyukám és a párom volt otthon. Anyukám mesélte, hogy apukám reggel óta nagyon furcsán vette a levegőt. Mintha zihált volna. A másik szobából hallotta olyan hangos volt. Még délelőtt, beszélt telefonon a nővéremmel, és mesélte neki, hogy mi a helyzet, és hogy újra ki akarja hívni a mentőket, mert nincs jól. Aztán miközben telefonon beszéltek, anyukámnak feltűnt, hogy hirtelen nagy lett a csend. Letette a telefont és gyorsan megnézte. Nem lélegzett. Kiáltott a páromnak és tárcsázta a mentőket. A telefonban elmondták, hogy kell a mellkasát nyomkodni. A párom azonnal csinálta, a nő meg számolt. Pár perc alatt kiértek a mentők, de azt mondták, már messze jár. Suliból hazaérve szembesültem vele, hogy mi történt. Annak ellenére, hogy mennyi fájdalmat és nehézséget okozott, szomorú voltam és sírtam. De természetesen megkönnyebbülés volt, nekünk is, neki is. Köszönöm mindenkinek, aki próbált segíteni, illetve aki végigolvasta. Ezzel lezárult egy nagy fejezete az életemnek, és 2018-ban már egy teljesen más élet kezdődött számomra. Egy könnyebb, szabadabb. Most visszagondolva 2024-ben, csak egy nagyon fájó emlék az egész, amire vissza se akarok gondolni többet. Valamiért eszembe jutott ez a kérdés, amit régen kitettem, és gondoltam megosztom mi lett a történet vége.
jan. 22. 01:30
 47/49 anonim ***** válasza:
Örülök, hogy megkönnyebbültetek❤️
jan. 22. 09:38
Hasznos számodra ez a válasz?
 48/49 anonim ***** válasza:
100%

10 ember együttvéve nem cipel ilyen sorsot. Példaképek voltak a szüleid abban az értelemben, hogy milyen Ne legyél.

Kívánom, hogy ne kísértsen a múlt, mindennek megvan a miértje. Biztos vagyok benne, hogy más szemüvegen át látod az élet nagy dolgait, mint az átlagember. Kívanom a legjobbakat!

jan. 22. 21:10
Hasznos számodra ez a válasz?
 49/49 A kérdező kommentje:
Köszönöm szépen a kedves szavakat ♡
jan. 23. 20:22
1 2 3 4 5

Kapcsolódó kérdések:





Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu

A weboldalon megjelenő anyagok nem minősülnek szerkesztői tartalomnak, előzetes ellenőrzésen nem esnek át, az üzemeltető véleményét nem tükrözik.
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!