Mi jogon vágja a fejemhez, hogy a semmire vállaltam gyereket, miközben a létminimumon felül ő szart se biztosított?

Anyámtól hangzott el ez nem egyszer.

(Nincs saját lakás, albérletben élünk.)

Neki volt, elszúrta. Most amije van, inkább hagyjuk.

Nekem tönkrevágta az életem teljesen, aminek ő kitett gyerekkoromban, és ezen sajnos még most sem tudok túllépni...

Kaja volt az asztalon (általában a legolcsóbbak), meg ócska kínai cuccok, amiknek örülni kellett.

(Cigire meg alkoholra mondjuk azért jutott.)

Sok jóra nem tudok visszaemlékezni, de sokáig nem is feszegettem a témát, úgy voltam, ami volt, elmúlt.

Ellenben mindig ezzel találom magam szembe. Felelőtlen vagyok, semmire, nullára szültem, albérletbe. És a minősítés folyton, hogyan nevelem a gyerekeket, nem vagyok anyának való, ezt ne így csináljam, azt ne úgy.

De az anyagi helyzetünket, hogy miután sem ő, sem az apám nem segített hozzá semmilyen életkezdéshez (sőt, és ezt most nem részletezem), mi jogon minősíti, nem tudom megèrteni.

(Ha most az jön, hogy örüljek, hogy élhetek, mert neki köszönhetem, akkor közlöm, hogyha választhattam volna, inkább nem kérem...)