Szülők! Ti mit szólnátok, ha a 25-30 éves fiatokról kiderülne, hogy egy 14-15 éves barátnője van?

Itt azért nem mindegy, hogy 25 vagy 30!!! A 25 évesnek belefér a 15 éves csaj, ha egyszer friss pipihúsra vágyik... csak mert ismerek ilyen párt, akik 26/14 évesen jöttek össze vagy 15 évvel ezelőtt és azóta is nagyon boldogok (a szülők anno frászt kaptak persze).

A 30 éves meg vadásszon magának 20-25 évest, ne kislányokat.

Nem normális...

Más 23-33, mint egy "felnőtt férfi" meg egy kislány kapcsolata.

Akit dugni lehet, mert a lyuk megvan hozzá, csak épp semmi esze, mert gyerek és gyerekes dolgokról tudsz vele beszélgetni, nem a politikáról vagy alkár csak a következő lakásotokról, nyaralásról, stb.

Osztom a 17-es véleményét. Fiam már 1 éves kora alatt is jóval többször volt kórházban, másból sem állt az életünk egész gyerekkorában mint orvosokhoz járkálni. Megkésett mozgásfejlődésű és beszédfejlődésű volt. Eleve úgy született hogy az egyik lábában kevesebb csont volt, ezért rövidebb volt. Folyamatosan csavarozták, nyújtották, számos műtéten esett át, de tökéletesen helyrehozni nem lehetetett, csak a különbséget minimalizálni, így még most felnőttként is sántít...

DE ennek ellenére se lett ilyen degenerált.

Családja van, boldog, s nem tinilányokat hajkurászik 33 évesen.

Magunkból kiindulva adnék nekik esélyt. Köztünk is 11 év van, és bár én 18 voltam, nem 15, amikor összejöttünk, én még gimis voltam, a férjem pedig 7 éve dolgozott már. Mindketten keresztyének vagyunk, a szexszel vártunk az esküvőnkig. Miután összeházasodtunk, lediplomáztam, ugyanúgy tanultam és dolgoztam, mint azok, akik az anyjukkal élnek még 20-on évesen. Eltelt 10 év azóta, van két csodaszép gyerekünk és a mai napig imádjuk egymást.

Persze, nem mondom, hogy nem lepődnék meg, ha akár a fiam, akár a lányom úgy döntene, hogy ilyen fiatalon szintén ekkora korkülönbséggel talál magának párt, de biztosan nem ítélném el, nem is tehetném, hiszen nekem anno életem legjobb döntése volt, hogy nem hagytam magam lebeszélni a férjemről.

Attól függetlenül nem mindenki ismerkedős fajta. Nem mindenki olyan bátor, hogy oda merjen menni bárkihez is.

Kisegítőbe jártam, az akkori korosztályom végig csak cseszegetett. Lányok-fiúk egyaránt. 20 éves koromig úgy jártam az emberek között, hogy a földet bámultam.

Nem tudtam rá nézni senkire. Pedig soha nem tettem semmi olyan dolgot, amiért szégyellnem kellett volna magamat.

Nem jártam bulizni, csavarogni. Nem voltak barátaim sem.

Aztán még édesanyámat is elvesztettem 22 évesen. (29 vagyok).

Igen, én is látom azt, hogy az ismerőseim többségének van családja, gyereke. Bár annyira a gyerek rész nem zavar, mivel már jó ideje nem érdekel, hogy gyerekem legyen.

Én nem vágyom rá!

De mivel sosem beszélgettem senkivel így meg nem is tudtam megfogni senkit. Csendes típus vagyok, ez van.

És le lehet pontozni, de akkor is a nők többségének nem az ilyen fajta srácok kellenek. És most nem csak a felfogásomra mondom. Akár mennyire is tagadják, a külső mindennél fontosabb nekik. Meg az, hogy dolgozzon, pénze legyen az illetőnek.

Elméletileg akkor te vagy a lányos anyuka. Miért engeded a lányodnak hogy ilyen nagy korkülönbséggel válasszon párt? Nem az lenne a dolgod, hogy óvd, védelmezd?

A válaszom csak elméleti!