A gyerekvállalás tényleg nem szól másról, csak lemondásról?

Ha valami, akkor ez tényleg fejben dől el. Nekem szerencsés volt a helyzetem, jóval idősebb vagyok a tesóimnál, pontosan tudtam, mivel jár egy kisgyerek. Huszonévesen szültem, sose érdekelt a divat, soha nem sminkeltem, nem is híztam el, a lánykori farmer miniszoknyámban és egy egyszerű pólóban, copfba kötött hajjal is megfordultak utánam a pasik, kétgyerekes anyaként. Alaposan kibuliztam magam a családalapítás előtt, kifejezetten élveztem a nyugit otthon, amikor megszülettek, az igazi barátok, barátnők nem maradtak el utána sem. 2-3 évesen vittük a kicsiket olcsó nyaralásra, sátorral, vagy rokon kis présházába a Balaton-felvidékre úgy, hogy kútról húztuk a vizet, lavórban mosdottunk, de nagyokat kirándultunk gyönyörű tájakon. A mai napig emlegetjük azokat a nyarakat.:-) Ami nem volt, nem is hiányzott, tudtuk, hogy szép lassan felépítjük az egzisztenciánkat. Fáradtságot éreztem néha, azt, hogy valami fontosról lemondanék, azt soha. Szerencsénk volt a nagyikkal is, akik egymással versenyeztek az unokákért, így néha csináltunk magunknak egy-egy "kettecskés" hétvégét. Rengeteget nevettünk a benyögéseiken, és kicsiként is meg tudtak lepni. Volt, hogy VHK-t hallgattunk végig, amíg Horvátországba értünk, a srácok 4-5 évesen rázták magukat rá, másnap pedig egy jó órát üldögéltem a kicsivel egy templomban, mert az orgonista éppen próbált az esti hangversenyre, és a gyerek mindenáron be akart menni, áhítattal hallgatta Bachot. Ahogy nőttek és önállósodtak, mi is egyre több programot csináltunk nélkülük, a gyerekért aggódás, törődés egy életen át tart, de az az időszak, amíg nagyjából folyamatos jelenlétet igényelnek, igen gyorsan elrepül.:-) Amitől még értelmezhetetlen számomra ez a "megbánás", az az, hogy én jobban örülök minden jónak, sikernek, amit a gyerekeim elérnek, mintha velem történt volna. Nekem nem állt módomban annak idején külföldön tanulni, itthon végeztem az egyetemet, ők voltak kint ösztöndíjjal, fantasztikus érzés volt - nekem.:-) De ugyanígy ők is örültek és büszkék voltak ránk, ha a karrierünk új lépcsőfokára értünk, vagy ha kettecskén mentünk egzotikus helyekre, és küldtük a fotókat, videókat a családi csoportba. Egyszóval, én úgy érzem, hogy azt a pluszt, amit a gyerekeink adtak az életünkhöz, semmivel nem lehetne pótolni, viszont semmi olyan nincs, amiről miattuk lemaradtunk.

27 válaszolo,olyan nagymamákra értetem akik örömel segitenek az unokára vigyázni ,mert vanak ilyenek ha nem is sokan .akik nem ilyenek azokat nem is kell ilyenre megkérni .

Szerintem van olyan ember, aki alkalmas szülőnek, és van, aki nem. Akik alkalmasak, azok közül meg van, aki a párjával nem tud kommunikálni normálisan. Na, aki alkalmas is szülőnek meg a környezetével is normálisan kommunikál, az nem fogja lemondásnak érzékelni mindezt, mert 1) közben mérhetetlen örömöt ad neki a gyerek, és egyes áldozatokat is tud értékelni, 2) tudja úgy alakítani az életét, hogy ne kelljen teljesen lemondani sem a romantikázásról, sem a szexről (nyilván itt nem a szélsőségekre gondolok, pl. nyilván nem nagyon tudnak annyit dugni, ha 1 szobába szül a nő egy gyereket, ill. akkor bajosabb, ha súlyos betegen születik a gyerek). Én látok olyan családokat, ahol max. egy-egy pillanatra, elkeseredettségben "bánták" meg a gyereket, de amúgy óriási szeretetben, harmóniában él a család minden tagja, Van, ahol meg, ugye nem, mert anyu-apu nem tud kommunikálni azzal kapcsolatban, kinek mire lenne szüksége a kapcsolatban (pl. anyu ne hagyja el magát gyerekszülés után, apu meg segítsen be a gyerekkel), vagy szülőnek tök alkalmatlan ember vállal gyereket csak a társadalmi vagy anyu-apu elvárása miatt...