Rabszolga örökké? Nincs kiút? Örök bűntudat? Miért érzek így? Mi lehet a megoldás? 40 felettiek, idősebbek, tapasztaltabbak válaszát várom.

Elsősorban 40 feletti, elvált vagy "társas magányban" élő szülőkhöz, nagyszülőkhöz szólna a kérdésem. Talán van aki már volt/van hasonló szituációban, és a saját példáján keresztül talán tud segíteni nekem is megugrani ezt a szintet.

A történetem röviden: 46 éves elvált nő vagyok, de volt férjemmel jelenleg is egy háztartásban élünk. Nagyon fiatalon kerültünk össze (16 éves voltam),rossz családi körülmények közül jöttem, és kapaszkodtam belé,mint mentőövbe.Gyerek voltam még, tapasztalatlan, és semmi mást nem akartam, csak hogy legyen egy családom, ahol végre otthonra lelhetek. Együtt maradtunk ,3 gyerekünk született, az első születésénél még nem voltam 18. Szép reményekkel indultam neki, hogy majd mi együtt vállvetve mindent megoldunk, stb. Persze ebből nem lett semmi.A kapcsolatunk már az elején nem volt túl fényes, de akkor még rózsaszín szemüveg volt rajtam, így nem láttam át jól a helyzetemet. 16 évesen belecsöppentem a háziasszonyok világába, úgy, hogy nem tudtam se főzni, sem semmi mást. 19 éves voltam, amikor már építkeztünk, nulla anyagi segítséggel, kölcsönökbe vertük magunkat.Igyekeztem folyton megfelelni mindenkinek, főleg a férjemnek,de pont nem érdekelte. Egy idő után már arra korlátozódott a beszélgetésünk, hogy este hazajött kocsma után:mi a kaja?muszáj volt mindig főznöm, és mindig húst, mert ha nem,akkor azt kockáztattam, hogy megsértődik, és napokig nem szól hozzám, vagy nem eszik, esetleg nem hajlandó kosztpénzt adni,amire nagy szükségem volt, hiszen ott volt a három gyerek, fizetni kellett a kölcsönt,a rezsit, stb. Egyre inkább éreztem a társas magányt, a kiszolgáltatottságot, a reménytelenséget. A gyereknevelés és a háztartás minden terhe rám nehezedett, egyre nehezebb lett minden. Amíg kicsik voltak a gyerekek, nem tudtam volna újrakezdeni, mivel nem volt szülőm, rokonom, akihez mehettem volna, semmi segítségem. Emellett összekötött a kölcsön, amit felvettünk a saját otthon létrehozásához, amit fizetni kellett, és nem akartam azt sem, hogy a gyerekeim csonka családban nőjenek fel, ahogy én is. Azt hittem, ezzel teszek jót nekik, de közben azt látták maguk előtt, hogy az anyu mindig szomorú, rosszkedvű és depressziós. A depresszióm egyre rosszabb lett az idő elteltével, bár próbáltam néhányszor segítséget kérni, de nem igazán voltak ezek sikeresek. Valahogy eltelt az idő, a gyerekek felnőttek, később elváltunk papíron, de mivel nem tudtunk szétköltözni az anyagiak miatt, így egy házban maradtunk. Azt gondoltam, hogy majd ha felnőnek teljesen a gyerekek, és lejár végre az adósság, akkor majd elköltözöm,lemondok a saját fele házrész tulajdonomról, és végre elkezdem élni a saját életemet. Ebben az évben a legkisebb lányom is elköltözött itthonról, egy vidéki egyetemen kezdett tanulni. Viszont: a középső lányomnak időközben tönkrement a kapcsolata, és hazaköltözött a pár hónapos gyerekkel. Nincs ezzel semmi baj, de nem tudom mit tegyek. Meddig vagyok "felelős" a saját gyerekemért és unokámért? Olyan sokat vártam arra, hogy végre szabad legyek, és én is élhessem kicsit az életemet, hogy elköltözhessek, és kicsit legyen időm önmagamra is, hiszen gyakorlatilag gyerekként (16 évesen) csöppentem bele a felelősségbe, a napi háztartási robotba, és sosem tehettem azt, amit szerettem volna. Először mert elhittem, hogy én vagyok a rossz, és nem tehetem meg, aztán már ott voltak a gyerekek, és nekik rendeltem alá mindent. Hosszú évtizedekig a háztartás volt az életem, fiatalon kezdtem, és nem volt más az életemben csak ez. Mosás, főzés,takarítás, gyereknevelés, ennyi. A volt férjemtől is szerettem volna egy idő után már elköltözni, hiszen hiába váltunk el papíron, ha az életem nem változik meg. Örülök az unokámnak,és természetesen szeretnék segíteni amiben tudok, de nem feltétlenül úgy szeretném tovább folytatni, ahogy eddig, engedelmes rabszolgaként, aki elmegy robotol, siet haza, boltba megy, cipekedik, rohan, fut, főz, mos, takarít, senki nem becsüli meg, de akkor is csinálja. Gyűlölök már így élni, és mégis bűntudatom van miatta, önzőnek érzem magam, mert változtatni szeretnék, és végre kicsit úgy élni, hogy én döntök a saját sorsomról, életemről, és nem csak a békákat kell lenyelnem, és fizetni, fizetni a számlákat vég nélkül, robotolni a munkahelyen, hogy legyen pénz fizetni, robotolni a háztartásban, hogy mindenkinek jó legyen. Boltba menni, cipekedni, főzni, mosni, takarítani vég nélkül. Sosem voltak normális ruháim, csak mások levetett ruháit hordtam, mindig minden pénzt a háztartásba fordítottam, mert a volt férjem sosem adta haza a fizetését, hanem csak egy töredéket belőle, amiből nehezen tudtam gazdálkodni. Ha már vettem valamit magamnak, akkor már "költekezek", és akkor még kevesebbet adott. Volt idő, hogy naponta adott kiszámolt pénzt, és minden reggel el kellett kérnem, eléggé megalázó volt.

Keserűnek, és boldogtalannak érzem magam, a hosszú évek eléggé megtörtek. Ezeket csak azért írom le, hogy érzékeltessem a háttérben lévő dolgokat is. Tanácstalannak és bizonytalannak érzem magam. Nem tudom, hogyan tovább? Talán már csak pár évem van hátra, és nem tudom, hogy azt is így akarom - e leélni? Viszont ha nem, akkor mit kezdjek a bűntudattal, ami arra irányul, hogy még mindig úgy érzem, felelős vagyok minden családtagomért, és el kell tartanom és kiszolgálnom mindenkit?