Kezdőoldal » Családi kapcsolatok » Szülő-gyermek kapcsolat » Rabszolga örökké? Nincs kiút?...

Rabszolga örökké? Nincs kiút? Örök bűntudat? Miért érzek így? Mi lehet a megoldás? 40 felettiek, idősebbek, tapasztaltabbak válaszát várom.

Figyelt kérdés

Elsősorban 40 feletti, elvált vagy "társas magányban" élő szülőkhöz, nagyszülőkhöz szólna a kérdésem. Talán van aki már volt/van hasonló szituációban, és a saját példáján keresztül talán tud segíteni nekem is megugrani ezt a szintet.

A történetem röviden: 46 éves elvált nő vagyok, de volt férjemmel jelenleg is egy háztartásban élünk. Nagyon fiatalon kerültünk össze (16 éves voltam),rossz családi körülmények közül jöttem, és kapaszkodtam belé,mint mentőövbe.Gyerek voltam még, tapasztalatlan, és semmi mást nem akartam, csak hogy legyen egy családom, ahol végre otthonra lelhetek. Együtt maradtunk ,3 gyerekünk született, az első születésénél még nem voltam 18. Szép reményekkel indultam neki, hogy majd mi együtt vállvetve mindent megoldunk, stb. Persze ebből nem lett semmi.A kapcsolatunk már az elején nem volt túl fényes, de akkor még rózsaszín szemüveg volt rajtam, így nem láttam át jól a helyzetemet. 16 évesen belecsöppentem a háziasszonyok világába, úgy, hogy nem tudtam se főzni, sem semmi mást. 19 éves voltam, amikor már építkeztünk, nulla anyagi segítséggel, kölcsönökbe vertük magunkat.Igyekeztem folyton megfelelni mindenkinek, főleg a férjemnek,de pont nem érdekelte. Egy idő után már arra korlátozódott a beszélgetésünk, hogy este hazajött kocsma után:mi a kaja?muszáj volt mindig főznöm, és mindig húst, mert ha nem,akkor azt kockáztattam, hogy megsértődik, és napokig nem szól hozzám, vagy nem eszik, esetleg nem hajlandó kosztpénzt adni,amire nagy szükségem volt, hiszen ott volt a három gyerek, fizetni kellett a kölcsönt,a rezsit, stb. Egyre inkább éreztem a társas magányt, a kiszolgáltatottságot, a reménytelenséget. A gyereknevelés és a háztartás minden terhe rám nehezedett, egyre nehezebb lett minden. Amíg kicsik voltak a gyerekek, nem tudtam volna újrakezdeni, mivel nem volt szülőm, rokonom, akihez mehettem volna, semmi segítségem. Emellett összekötött a kölcsön, amit felvettünk a saját otthon létrehozásához, amit fizetni kellett, és nem akartam azt sem, hogy a gyerekeim csonka családban nőjenek fel, ahogy én is. Azt hittem, ezzel teszek jót nekik, de közben azt látták maguk előtt, hogy az anyu mindig szomorú, rosszkedvű és depressziós. A depresszióm egyre rosszabb lett az idő elteltével, bár próbáltam néhányszor segítséget kérni, de nem igazán voltak ezek sikeresek. Valahogy eltelt az idő, a gyerekek felnőttek, később elváltunk papíron, de mivel nem tudtunk szétköltözni az anyagiak miatt, így egy házban maradtunk. Azt gondoltam, hogy majd ha felnőnek teljesen a gyerekek, és lejár végre az adósság, akkor majd elköltözöm,lemondok a saját fele házrész tulajdonomról, és végre elkezdem élni a saját életemet. Ebben az évben a legkisebb lányom is elköltözött itthonról, egy vidéki egyetemen kezdett tanulni. Viszont: a középső lányomnak időközben tönkrement a kapcsolata, és hazaköltözött a pár hónapos gyerekkel. Nincs ezzel semmi baj, de nem tudom mit tegyek. Meddig vagyok "felelős" a saját gyerekemért és unokámért? Olyan sokat vártam arra, hogy végre szabad legyek, és én is élhessem kicsit az életemet, hogy elköltözhessek, és kicsit legyen időm önmagamra is, hiszen gyakorlatilag gyerekként (16 évesen) csöppentem bele a felelősségbe, a napi háztartási robotba, és sosem tehettem azt, amit szerettem volna. Először mert elhittem, hogy én vagyok a rossz, és nem tehetem meg, aztán már ott voltak a gyerekek, és nekik rendeltem alá mindent. Hosszú évtizedekig a háztartás volt az életem, fiatalon kezdtem, és nem volt más az életemben csak ez. Mosás, főzés,takarítás, gyereknevelés, ennyi. A volt férjemtől is szerettem volna egy idő után már elköltözni, hiszen hiába váltunk el papíron, ha az életem nem változik meg. Örülök az unokámnak,és természetesen szeretnék segíteni amiben tudok, de nem feltétlenül úgy szeretném tovább folytatni, ahogy eddig, engedelmes rabszolgaként, aki elmegy robotol, siet haza, boltba megy, cipekedik, rohan, fut, főz, mos, takarít, senki nem becsüli meg, de akkor is csinálja. Gyűlölök már így élni, és mégis bűntudatom van miatta, önzőnek érzem magam, mert változtatni szeretnék, és végre kicsit úgy élni, hogy én döntök a saját sorsomról, életemről, és nem csak a békákat kell lenyelnem, és fizetni, fizetni a számlákat vég nélkül, robotolni a munkahelyen, hogy legyen pénz fizetni, robotolni a háztartásban, hogy mindenkinek jó legyen. Boltba menni, cipekedni, főzni, mosni, takarítani vég nélkül. Sosem voltak normális ruháim, csak mások levetett ruháit hordtam, mindig minden pénzt a háztartásba fordítottam, mert a volt férjem sosem adta haza a fizetését, hanem csak egy töredéket belőle, amiből nehezen tudtam gazdálkodni. Ha már vettem valamit magamnak, akkor már "költekezek", és akkor még kevesebbet adott. Volt idő, hogy naponta adott kiszámolt pénzt, és minden reggel el kellett kérnem, eléggé megalázó volt.

Keserűnek, és boldogtalannak érzem magam, a hosszú évek eléggé megtörtek. Ezeket csak azért írom le, hogy érzékeltessem a háttérben lévő dolgokat is. Tanácstalannak és bizonytalannak érzem magam. Nem tudom, hogyan tovább? Talán már csak pár évem van hátra, és nem tudom, hogy azt is így akarom - e leélni? Viszont ha nem, akkor mit kezdjek a bűntudattal, ami arra irányul, hogy még mindig úgy érzem, felelős vagyok minden családtagomért, és el kell tartanom és kiszolgálnom mindenkit?



2017. dec. 31. 22:52
1 2 3 4
 11/38 anonim ***** válasza:
72%

Az a baj, hogy el is ba**tad az életed, meg amikor erről panaszkodsz, akkor mindenki tutujgat. Jaj szegény, de rossz neked, én megértelek, nem ezt érdemled, bla bla bla...


Pedig itt egyedül te voltál a hibás és egyedül te változtathatsz. TE döntesz, egyedül te. A gyerekek felnőttek, a férjed szintén, nem vagy hozzájuk láncolva.

Rajtad múlik, senki és semmi máson. Ha máshogy akarsz élni, akkor hajrá, változtass! Fogd magad és húzz el otthonról, keress munkát egy másik városban, vagy akár másik országban. Nincs lehetetlen, csak tehetetlen. Még akár tanulhatsz is, akárki lehet belőled, csak akarnod kell és tenned érte.

Ne sajnáld magad, másokkal se sajnáltasd magad, ne rágódj, ne gyötrődj. CSINÁLD! Különben lemaradsz...

Most még bőven előtted az élet, de ha évek múlva is ugyanitt fogsz tartani, hogy jujderossznekem, nemtudommicsináljak, jujuj, akkor több lehetőséged már nem lesz.

Döntsd el, hogy mit akarsz.

2018. jan. 1. 02:35
Hasznos számodra ez a válasz?
 12/38 anonim ***** válasza:
36%
egy jó karban lévő MILF vagy még, az elvált férfiak körében hamar találnál új párt szerintem, hajrá!
2018. jan. 1. 04:00
Hasznos számodra ez a válasz?
 13/38 anonim ***** válasza:
93%

Akár én is írhattam volna. Csak annyi különbséggel, hogy én 45 éves vagyok, 18 évesen hasonló okokból menekültem a házasságba, és csak 1 gyerekünk van akit 19 évesen szültem. A többi történet majdnem az mint a tied. Nálam még annyi volt, hogy az évek alatt amit házasságban éltem, a férjem teljes egészében a béka feneke alá taposta az önbizalmamat, nőiességemet. 25 évesen én megkaptam azt, hogy nulla vagyok, és petyhüdt, senkinek sem kellenék. Akinek az egész énjét, önbizalmát eltiporják, és nap mint nap átéli a lelki bántalmazást az már lépni sem mer. Én sem mertem évekig, mert mindig az volt bennem, hogy a fiam ne csonka családban éljen, a hitellel terhelt háztól nem tudunk szabadulni, és hát végül is nem vert meg sosem, csak lelkileg alázott, így akár lehetne rosszabb is. Nálam a kezdő lökést egy új munkahely jelentette. Ott kezdtem rájönni, hogy a saját lelkem már sehol nincs, és ez így nem jó.

Amikor a fiam 12 éves lett, úgy döntöttem, hogy elválok. Nem várok míg elköltözik, hiszen nekem is csak 1 életem van, fiatalabb már nem leszek. Válásom egy érvágás, árulás volt a férjem szerint. Így a további megalázások miatt a másik döntésem, hogy a tárgyak pótolhatok. Így elköltöztem, nem érdekelt a ház sem. Vagyoni pernél kérhettem bírói segítséget, és ők adták el a házat.

Ma már a fiam felnőtt. Én elvált, boldog ember lettem. Kezd visszajönni az önbizalmam is. Ami a lényeg, hogy most 45 évesen élem az életem. Mintha most pótolnám be az elmúlt 25 évet. Én a felnőtt fiamnak is megmondtam, hogy imádom, bármikor segítem, támogatom, de a saját életemet is élem. Ha családot alapít, ha gyermeket vállal azt magának tegye, ne nekem. Az már az ő gondja.

Tanácsolom, hogy te is így gondolkodj. Az unoka imádni való de nem a te gondod. Te éld az életed, mert hidd el: az idő gyorsan repül, és egy nap arra ébredünk, hogy 60 évesek vagyunk.

2018. jan. 1. 04:13
Hasznos számodra ez a válasz?
 14/38 anonim ***** válasza:
97%

Az a baj hogy mindig függtél valaki vagy valami miatt, ami a rossz családi háttér miatt alakult ki. Ezt előbb fel kellett volna mérni hogy veled ez a probléma és nem szabad függeni vagy görcsösen ragaszkodni senkihez és semmihez. Szerintem te is érezted hogy gond van, de nem merted bevallani magadnak és inkább belemenekültél ebbe a helyzetbe.

Sajnos az én családi hátterem is borzasztó, sose nyújtottak támaszt és sose támogattak, inkább csak úgy kezeltek mint egy semmitérő kukászsákot amitől csak meg kellene szabadulni. Ezért én is már 15 évesen rosszabbnál rosszabb kapcsolatokba menekültem, hagytam magam kihasználni, míg én csak szerettem, próbáltam megfelelni és a kedvében járni, nem kellettem, csak kihasználták hogy egy elveszett, valakibe "kapaszkodó" lány vagyok, aki kereste a lelki támaszt, a szeretetet és a megbecsülést görcsösen. Szerencsére viszonylag hamar ráébredtem hogy nem szabadna ezt tennem magammal, hogy hagyom hogy kihasználjanak mert nekem állandóan társra volt szükségem hogy érezzem magam valakinek. Rájöttem hogy ez egy pszichés probléma, ezért elmentem pszichológushoz és megtanultam szeretni magam, nem kell ahhoz társ vagy "támasz", hogy érezzem magam valakinek. Majd a megfelelő emberrel, akivel szeretjük egymást, tiszteljük és becsüljük egymást, azzal lesz érdemes hosszú távon tervezni és energiát fektetni a kapcsolatba, közösen.


Elsősorban magadnak élsz, senki másban nem szabad keresni a boldogságot, csak saját magadban.


Ideje neked is lépni erre az útra, élj végre a saját boldogságodnak, tegyél a saját boldogságodért, mert azt csak magadnak tudod megteremteni, senki más nem fogja. Remélem hogy sikerül elérned végre a nyugodt, szabad és boldog életet. :)


19/L

2018. jan. 1. 05:54
Hasznos számodra ez a válasz?
 15/38 anonim ***** válasza:
89%
Van munkád? Van jövedelmed?
2018. jan. 1. 07:39
Hasznos számodra ez a válasz?
 16/38 anonim ***** válasza:
19%

Milyen élő vagy meghalt rokonaid vannak?

Testvér, apa, anya, nagyszülők?

2018. jan. 1. 07:39
Hasznos számodra ez a válasz?
 17/38 anonim ***** válasza:
100%
Én teljesen megértelek,sokáig éltem hasonló helyzetben.Az újra kezdés nem könnyű azt tudd.Lelkileg sokkal jobban érzem magam.Viszont nem nagyon találok társat aki elfogadná hogy nincs házam s t b..Ha lehet azt ne hagyd amiért te is meg dolgoztál egy ügyvédet mindenképpen keress meg.Sok sikert kívánok neked.
2018. jan. 1. 08:07
Hasznos számodra ez a válasz?
 18/38 anonim válasza:
22%
Nagyon fura, de az élethez nagyon sok önzőség is kell! Nekem édesanyán friss nyugdíjas. A húgom családjának segédkezik. Az élete az unokák körül forog, soha nem mondana olyan hogy "kapjátok be a faszt, a családot saját magatoknak csináltátok". :D Furák az emberek.. xD
2018. jan. 1. 08:27
Hasznos számodra ez a válasz?
 19/38 anonim ***** válasza:
75%

Nem olvastan végig, de ostoba mártírkodás helyett már RÉG el kellett volna menned onnan, nem még rabszolgásdit játszani isten tudja meddig.


Mellesleg nálunk az a módi, hogyha a fiam-férjem nem szolgálja ki magát, akkor addig NEM eszik, és ha pl. a mosást nem a szennyesbe teszi, az megy a kukába.

Én nem vagyok senki cselédje, elég hamar megtanulták, hogy attol.mert "himek" nyugodtan részt vállalhatnak a házimunkábol is, többek közt.

2018. jan. 1. 08:32
Hasznos számodra ez a válasz?
 20/38 A kérdező kommentje:
Kedves Mindenki! Köszönöm válaszaitokat, és őszintén szólva igen meglepődtem, mert arra számítottam, hogy inkább negatív kommenteket fogok kapni amiatt, hogy szeretném kicsit élni a "saját" életemet,ami számomra még önzőségnek tűnik. De ha az ember sokáig benne van egy nehéz helyzetben, ahol tényleg elveszti a kis maradék önbizalmát, a hitét,és mindent szó szerint, akkor beszűkül a látótere, és már csak a túlélésre koncentrál. Én is így vagyok ezzel. Már nem látom, mit kéne tennem, hogy juthatok ki a csapdából, csak azt tudom, hogy rossz így. Önsorsrontó vagyok valóban, sőt papírom is van róla, a háziorvosom ráírta a kartonomra. Nagyon hálás vagyok a biztató szavakért, és tényleg KÖSZÖNÖM. Az egyik kommentelő kérdezte, hogy van - e munkám, jövedelmem: van, annyira van, hogy 300-400 órát dolgozom egy hónapban,hogy legyen miből fizetni...Nagyszüleim már nincsenek. Szüleim elváltak régen, apukám messze lakik, csak akkor keres, ha pénzt kér. Anyukám sosem keres, csak akkor beszélünk, ha én keresem meg őt. Féltestvéreim vannak, akikkel nem együtt nőttünk fel, néha találkozunk, de nincs köztünk annyira szoros kapcsolat. Már tizenegy-két éves koromban is azt éreztem, hogy felesleges vagyok, egy kolonc, nem kellek a családomnak, sosem ült le velem senki felnőtt beszélni az életről, hogy minek mi a következménye, stb. Valószínűleg ebből is adódott, hogy nem tudtam magam elfogadni, teljes embernek érezni soha.
2018. jan. 1. 09:53
1 2 3 4

Kapcsolódó kérdések:





Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu

A weboldalon megjelenő anyagok nem minősülnek szerkesztői tartalomnak, előzetes ellenőrzésen nem esnek át, az üzemeltető véleményét nem tükrözik.
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!