Téged vertek időnként gyerekkorodban a szüleid büntetésképpen?

#1

azért van ám az a szint, amikor már tehetetlen vagy, és tényleg csak az erőszak marad, akár primitív akár nem ...

Néha kaptam 1-1 pofont anyukámtól. Így visszagondolva általában akkor mikor már nem tudta kezelni a helyzetet, és teljesen bepánikolt. Ilyenkor ahelyett hogy megbeszéltük volna a mit csináltam rosszul jól megvert, hogy ne forduljon elő többet. A legrosszabb viszont a hozzákapcsolt lelki terror volt, hogy utána órákig nem szólt hozzám, ha azt momdtam, hogy szeretem kijelentette, hogy nem mert ez nem is szeretet, aztán egyszer csak jobb kedve lett és onnantól minden el volt felejtve.

Igazán a mai napig nem szeretnék gyerekeket, mert nem bízom. magamban, hogy nem viselkednék hasonlóan. Igaziból egyetlen esetben sem éreztem jogosnak, de megértem miért tette.

Nem. A szüleim jutalmaztak a helyes viselkedésért, jó jegyekért. Nem voltm problémás gyerek és nekem az volt a legnagyobb büntetés, ha azt láttam, hogy miattam szomorúak.

Kamaszkoromban voltam problémásabb. Hagytak pofára esni, hogy tanuljak a hibáimból.

Olyan "verés" nem volt, hogy agyba-főbe vertek, vagy ilyesmi. De ütöttek már meg. Anyám főleg elfenekelt, nem sokszor, de előfordult, főleg 6-7 év alatt, ha rosszat csináltam és már sokadjára szólt. Később talán 2 pofont is kaptam tőle.

Apám sem sokszor ütött meg, de azokra jobban emlékszem, volt, hogy kaptam tőle akkora pofont, hogy berepültem a szoba sarkába, mert tesómmal összevesztünk, és nem mondtam el neki, hogy mi történt pontosan.

Én nagyon nem helyeslem ezt a fajta fegyelmezést. Anyám részéről még elnézem, bár az sem oké, de sosem dühből ütött meg, egyszerűen a 90-es években nem nagyon merült még fel, hogy ez egy káros, rossz gyakorlat lenne, és tényleg nem is fordult elő sokszor.

Apámra valahol még ma is haragszom némelyik pofon miatt, mert ezek semmi másról nem szóltak, mint hogy eldurrant az agya, és nem tudta kontrollálni magát, plusz meg volt róla győződve, hogy neki ehhez szülőként minden joga meg is van.

Ja, és amúgy értelmiségi, diplomás, művelt emberek a szüleim. Csak úgy érdekességként jegyzem meg.

Nekem két gyerekem van, nem ütöm őket. A nagynak még kisebb korában volt, hogy rácsaptam a kezére, de aztán rá kellett jönnöm, hogy ez sem oké, és nem is csináltam többet. Ha rosszalkodnak, az nem ettől oldódik meg, és amúgy meg enélkül is el tudom érni, hogy megfelelően viselkedjenek, szót fogadjanak.

Engem (minket a tesóimmal) vert az apánk. Mindig volt oka, de pitiáner okok. (Nem raktuk el a legót, sírtam, mikor szekált a tesóm, bármi ilyesmi.)

Ovisként felkapott és a fenekünket verte el, egyszer 3 évesen bepisiltem közben, annyira féltem.

Utólag is felháborítónak találom így felnőttként, képzeljetek el egy felnőtt férfit, aki egy 3 éves kislányt ver.

Később inkább pofonokat adott, egyikre nagyon emlékszem, mert szó szerint a fal adta a másikat. Illetve a szekrény, és szám szerint a harmadikat, mert az apám kettőt adott, de akkor döbbentem rá, hogy mit jelent ez a mondás.

Én nem vertem meg sosem a kisfiamat, és a férjem sem. (Őt is verte az anyja.) Nem is fogom sosem.

Nagyon gáznak tartom, ha valaki veri a gyerekét. Azt meg tudom érteni, aki azért ütötte meg a fiát, mert az nekiment a saját anyjának, de az gondolom egyszeri eset. Aki viszont "nevelési" célzattal, renszeresen ver, annak jelezném, hogy én pl nem lettem jobb tőle, csak szimplán félős és visszahúzódó.