A lányom nemrég szült, ti hogy kezelnétek az alábbi helyzetet?

A kérdést olvasva azt hittem te az apja vagy,azért illetődtél meg ennyire. Akkor kicsit jogos is lett volna... De így nem értem miért vagy meglepődve, nő vagy , ráadásul az ANYJA. Ki másban bízna meg ennyire? A férje biztosan nem értené meg olyan szinten mint te, mert ez nő dolog. Talán a barátnői előtt is szégyelli. De annyira kínozza lelkileg,nem tudja magában tartani, meg kell osztani valakivel a fájdalmát.

És itt nem szimplán annyiról van szó,hogy a nemiszervén van egy seb, amit megmutatott neked brahiból. Óriási teher lehet rajta, értéktelennek érzi magát,fél,hogy többé nem fognak rá nőként tekinteni, úgy érezheti hogy a vonzerejét,ezzel együtt a női identitását is elveszettette . És csak azt akarta,hogy valaki segítsen neki cipelni ezt a terhet, azt remélte,te átveszed tőle egy részét,hogy könnyebb legyen vinnie a másik részét. Nyílván anyai megértést, megnyugtatást,vígasztalást remélt, ha nem is mondtál olyat,amivel megbánthattad, ő érezte, hogy ahellyett hogy megnyugtattad és vígasztaltad volna, csak fintorodva elhúztad az orrod, hogy ez nem tartozik rád, ez neked túl sok... Ha neked egy kép túl sok, szerinted neki nem túl sok együtt élni vele? Meg akkor kire tartozik ha nem rád? Egy random anyukára a kismama klubból? A fodrászára?A kocsmáros Mari nénire? Az apjára? Nekik mind jogos lett volna az a reakció,hogy "nem tartozik rám". De neked szívtelenség volt így reagálni...Attól hogy 30 felett van még a gyermeked. Ha az arca lenne szétroncsolva arra is csak legyintenél,hogy ez neked sok? Megszakítanád vele a kapcsolatot,hogy ne kelljen látnod a sérülését, mert az tartozik rád? Vajon hogy érzi most magát?Biztosan azon gondolkodik hogy az anyja így viselkedett akkor vajon a férje hogy fog?

"Nem mondtam hogy túl sok,de talán kellett volna"... Még jó,hogy annyi érzés volt benned hogy nem tapostál a lelkébe. És mit mondtál volna neki? " Kislányom ez nagyon csúf, amúgy is mit képzelsz hogy nekem mutogatod? Hát mit kezdjek én veled? Most azt várod hogy átöleljelek és azt mondjam,hogy ettől még gyönyörű vagy, és ezt ne pofonként éld meg, hanem légy magadra büszke,amiért ilyen erős nő vagy,hiszen ez csak arra fog emlékeztetni mindig hogy életet adtál. Sokszor,ahol fájdalom ér minket,onnan kapjuk az erőt a további küzdelemhez. Igen,ezt vártad,te mihaszna? Még mit nem! Inkább hagyd abba a nyafogást és mars,tedd tisztába a gyerekedet. Még ilyet hogy valakinek 2 kisgyerek mellett van ideje a szétszakadt testrészét mutogatni ,hát milyen anya vagy te? Bezzeg az én időmben"....

Ilyesmire gondoltál? Amúgy nyugodt lehetsz,mivel még egyszer az életben nem fog megnyílni neked a lányod. Talán ha felhívnád és bocsánatot kérnél tőle amiért olyan szenvtelenül viselkedtél és kegyesen azt hazudnád neki,hogy azért tűnt úgy mintha felháborodtál volna a sérüléséről, mert annyira megrázott hogy ilyen szenvedést kell kiállnia,hogy teljesen leblokkoltál a sajnálattól és szinte te érezted az ő fájdalmát,ezért nem tudtál azonnal vígaszt nyújtani neki. Ettől kicsit jobban érezné magát,de persze tudná hogy ez csak egy kegyes hazugság és többet akkor se nyílna meg neked, de egy kicsit oldottabb lenne köztetek a viszony.

Tedd magad túl rajta. Sőt, élvezd a lányod bizalmát! :)

Nekem a lányom nem a lányom -értsd: nevelt lányom, 17 éves- de van olyan bizalom köztünk, hogy intimebb dolgokban inkább hozzám fordul, mint az anyjához. Bátrabban mutatta meg _nekem_ az enyhén kipirult, és piros pöttyökkel teli szeméremdombját, hogy ez vajon mi lehet. Persze, hogy a borotválástól volt, gondolom először borotválta. Kicsit megijedt, mikor szóvá tettem, hogy ne az én borotváimat használja, mert lehet már nem elég éles.

És másnap "titokban" (?) vettem neki erre való női borotvát...