A tudatosság/belátás egy pont felett előidézi a cselekedeteket is?

Most épp 7,825,329,610 ember van ezen a földön. Már több is.. Ugyan mit számítanék én ebből? Teljesen jelentéktelen az egész élet.

Olyan mintha egy buszon ülnék. Már unom ezt az egészet, és látom hogy egyre gázabb az út, és hogy egyre húzósabb megállók is jönnek. Látom hogy szenvedés az egész utazás.

Viszont változtatni még nehezebb lenne. Le kéne szállni erről az irányról - és átszállni - aztán más irányba haladni. Más emberré válni. De ez ijesztő.

Az a félelmetes hogy erőfeszítést/energiát kell beletennem valamibe - amit végső soron én irányítok. Tehát ha labilis leszek, vagy megbillenek pár hónap múlva - akkor az egész eredményeim (erőfeszítésem/akaratom) egyből mennek a kukába. Már pedig én folyton megbillenek. Nem tudok magamban ennyire bízni!

De hát végül is most is itt vagyok. Így is túléltem ezzel a személyiséggel is már egy ideig. Lehet hogy ezután is szerencsém lesz, és még egy ideig bírhatom ezt így tovább. Talán még lesznek olyan napok is amikor boldog lehetek..

Igen.

Nem jó az életem. De így legalább nem kell félnem hogy elbukok, mert nincs is mit elbuknom. Ezt az utat, szenvedést pedig már elég jól ismerem. Talán egyszer meg csak vége lesz, és eltűnik ez a legyőzhetetlen ellenség is a fejemből. A vágyak, a gondolatok.

Szóval azért haladok tovább tudatosan lefelé - mert ehhez a haladáshoz nem kell önbizalom.

Az önbizalom az ami az akarat mellett még hiányzik belőlem. Az hogy nem találtam magamban semmi olyat - amiben bízni is tudnék.

Ezt kell tovább keresnem. Hátha találhatok valamit. Valami értelmet az egésznek.

Minden esetre ha nem találok semmit, akkor el kell fogadnom a sorsom...

Valóban a kudarctól félek. Vagy inkább önmagamtól. Attól hogy most hiába lennék erős, ha valamikor megint elbuknák. De lehet hogy ez kéne. Újabb köröket kéne futni, hátha valamikor véletlenül másképp alakulna.

Köszönöm 12. Lehet valahol tényleg itt van a hiba.