Fantáziálástól eljuthatok az öngyilkossági kísérletig?
Nem szeretném részletezni a hátterét, mivel ez rajtam kívül senkit nem érdekel, a lényeg: vannak gondjaim amiből kell egy kiút, emiatt sokat ábrándozok arról, hogy véget vetek az életemnek.
Ez többnyire megmarad gondolati szinten, de időnként eljutok oda, hogy felvázolom a lehetőségeket, esetleg tippeket olvasok a neten. Ezután borzasztó rosszul érzem magam, hogy ilyen szinten vagyok mentálisan és szégyenemben hagyom is az egészet a fenébe.
A kérdésem ezzel kapcsolatban a következő: valójában nem akarok az lenni vagy ez egy hosszabb folyamat része és idővel eljutok oda, hogy megkísérlem? Néha ez az érzésem, hogy talán évek vagy évtized, mire ténylegesen eljutok a tettlegességig.
válasza: válasza:Igen, simán eljuthatsz odáig, mert minél többet fantáziálsz róla, annál kevésbé fogod furának vagy ijesztőnek érezni, természetessé válik és végül megteszed.
Vannak gondjaid és kell egy kiút. Az nem opció hogy egy pozitív kimenetelű kiútról ábrándozol? Valami olyan változásról ami úgy oldja meg a helyzeted hogy élsz?
2
Nem akarok létezni. Itt nem a pozitív vagy negatív kimenetelről van szó. Az élet hiánya is egy természetes állapot, nem kategorizálható jónak vagy rossznak. Persze igaz, hogy az idevezető út bomlasztó gondolatokkal volt kikövezve, de azon már nem fordulhatok vissza, hogy más irányt vegyek. Akár egy rosszul irányzott labda: az elrúgás pillanatában már meghatározott az érkezés helye. Nincs ráhatásod sem a sebességét, sem a röppályát módosítani.
Ez vagyok én. Egy hülye labda.
válasza:A labdát is eltérítheti bármi, egy nem várt dolog ami az útjába akad.
Sőt, még a golyók is kaphatnak gellert.
válasza: válasza:Én mindig arra gondolok hogy ha van pokol (hitem szerint van) akkor az öngyilkossággal pont oda kerülök, és ott örökkön örökké ebbe az állapotba betonozva maradnék.
Az életben mindig marad egy icipici remény hogy jóra fordulnak a dolgok pedig néha tényleg nehéz elhinni. És ez a remény eggyel több mint ami a pokolban várna rám. Nem akartam így maradni.
Volt hogy csak ez a gondolat tartott meg.
válasza:Kicsit én is hasonlóan vagyok olykor.
Mindig irigyeltem azokat az embereket, akik úgy nyilatkoznak, hogy mennyire szeretnek élni, szeretik az életüket.
En is éreztem így pár évekre az életemben. És mindig próbálkoztam is újra “megtalálni a helyem” kesobb is, de
az elmúlt másfél-2 év viszont egy a aztán hozza a problémákat, a lehangoltságot, hiába tettem meg mindent és kerestem a helyem, és ez fárasztó.
Eddig szentül hittem, hogy első sorban én tehetek az életemért és addig megyek, amíg megtalálom ilyenkor a helyem, de annyi kudarc ért egymás után és krízis, hogy megtört. Nem érzem magam a helyemen, és ugyanezt szoktam érezni.
Én is rakerestem ilyenekre, meg bennem van egy “minek élnem, úgysincs semminek semmi értelme” érzés.
Tettlegesen úgy sem csinálok semmit viszont… Ezt valahol tudom. De attól még ez az enyhe halálvágy ami itt lebeg, pont elég kellemetlen, és spontán elég szürke az életem, hogy ne élvezzem.
Valahol arra gondolok, érzem, hogy újra jön majd egy jobb időszak, ahogy eddig is, de az elmúlt másfél év megterhelő nagyon és sok kudarc ért. Szeretném hogy végre könnyebb legyen újra minden, csak ez most sok már egy ideje folyamatosan.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!