Ki lehet gyógyulni ebből a mentális problémából? (továbbiak a leírásban)

Fontos, hogy nem diagnosztizáltak rajtam – sem én magamon – semmilyen pszichológiai rendellenességet. A tüneteim alapján nyilván vannak sejtéseim, de nem szűkíteném le a lehetséges megoldások körét azzal, hogy megnevezem bármelyiket is – inkább a tünetekről beszélnék.

Néhány infó rólam, ami releváns:

- 29 éves férfi vagyok, INFP személyiségtípusú

- zárkózott természetű vagyok, így kevés, de értékes emberi kapcsolatok kialakítására törekszem

- szeretem a kreatív, művészi megközelítést, de ettől nem gondolom másoknál különlegesebbnek vagy jobbnak magam

- szűz vagyok és biszexuális, ennek elfogadásán jelenleg is dolgozom (nem tudnak róla)

A problémám:

Rendszeresen szorongok – főleg tömegben, zárt térben és zajos helyeken. Ugyanezt váltja ki belőlem az is, ha emberekkel kell beszélnem. Az ideális társalgás számomra egy csendes, nyugodt helyen zajlik, rajtam kívül legfeljebb 2-3 olyan emberrel, akit jól ismerek. Minél távolabb vannak ettől a beszélgetés körülményei, annál kényelmetlenebbül érzem magam. Egy ponton túl a szorongásom olyannyira a figyelmem, illetve a kognitív képességeim rovására megy, mintha hirtelen elveszíteném az IQ-m 30%-át. Néha már a fizikai rosszullét határát is elérem. Emiatt nem igazán tudok ismerkedni se.

A szorongásom gyökerei, számomra beláthatatlan mélységbe nyúlnak – így okaival csak részben vagyok tisztában. De tudom, hogy félek önmagam lejáratásától – attól, hogy butának és ügyetlennek tartanak. Emiatt ez általában meg is történik. Tudom, hogy félek, bajt okozok másoknak és magamnak egy rossz pillanatomban (pl. megbántok valakit, vagy véletlen sérülést okozok neki). Félek nyíltan beszélni a szexualitásomról, és még sok más dologról is. Gyakran ismeretlen eredetű bűntudat, szégyenérzet kerít hatalmába. Mindez olyan mértékben szabotálja az életem alakítását (párkeresés, karrierépítés, biztonságos háttér megteremtése, stb.), és rontja az életminőségemet, hogy egzisztenciális válságba és öngyűlöletbe csap át. Úgy érzem, hosszútávon az életemet veszélyezteti ez az állapot.

Amire kíváncsi vagyok, hogy ha nektek, vagy ismerősötöknek voltak/vannak hasonló gondjai, milyen megoldásokkal sikerült javítani a helyzeten? Szerintetek így 30-hoz közeledve, ki lehet gyógyulni ebből az állapotból, vagy már csak csökkenteni lehet a negatív hatásait? A pszichoterápiát kétes kimenetelűnek, és ehhez mérten nagyon drágának tartom (de nem zárkózok el tőle, ha van pozitív tapasztalatod ilyen téren, örömmel olvasnám).

Köszönöm az építő válaszokat!