Miért ne legyek öngyilkos???

Sziasztok! 17 éves fiú vagyok, és az a helyzet, hogy semmi motivációm nincsen az életemet folytatni. Barátaim a valóságban nincsenek, ugyanis félek emberekkel kommunikálni, ki tudja miért. De ha meg is teszem, barátkozni képtelen vagyok. Ha elhívnak valahova, minden erőmmel azon vagyok, hogy ne kelljen elmennem, mert egyszerűen félek mindenkitől. Gyűlölöm magamat, hogy ilyen vagyok, és nem tudok rajta változtatni, pedig már nagyon sok ideje próbálom. Régen nem volt ez így, de akkor viszont meg mindenki csak cseszegetni tudott, mert más voltam, mint a többiek általánosban. Volt hogy valaki megpróbált velem barátkozni, de én vagy visszautasítottam, vagy úgy nézett ki, hogy talán barátok leszünk, de mégse, mert 2 nap után hátbaszúrtak. De középsulis elsős korom óta teljesen magamba vagyok fordulva, és senkit nem engedek a közelembe. Ezáltal, mintha csak levegő lennék, és egyre jobban szigetelődök el a külvilágtól. Szóval mivel a szociális életem az valahol a Mariana-árok mélyén fetreng, ezért inkább próbálok hobbikat találni amiket egyedül is csinálhatok. De mindez értelmetlen, ugyanis elveszítem tőlük a motivációmat, mert nincs senki akivel megoszthatnám, ha elérnék bármit is, azt is félnék megosztani, amikkel foglalkozom. Félek, hogy utálna mindenki azért, aki vagyok, mint régen is. Barátaim csak online körökben vannak, számszerint 3 darab. Csak az egyiket, a legjobb barátomat tudtam eddig egyszer felhívni, és nem csak üzengetni vele, ugyanis írásban egyáltalán nem félek kommunikálni, ha a hangomról van szó, attól elkezdek rettegni, mert engem mindenki csak bántott, aki hozzámszólt, és soha semmi kedveset nem mondtak még nekem. Kivétel, legjobb barátom, akit már egyszer felhívtam, de azóta újra félek vele a hangommal kommunikálni, meg őt is hallani. Mindhárman próbáltak már felhívni engemet, de én erre képtelen vagyok. Úgy érzem, hogy napról napra csak rosszabbodik az állapotom, egyre motiválatlanabb vagyok mindenhez. Legszívesebben meghalnék. Nem látom az életnek semmi értelmét. Minek éljek, ha mindenki csak hazudik össze vissza, és akkor még ottvan a globális felmelegedés, a háború, meg még tudja a f***om hogy mik. Aki él, az csak szenvedni tud. De amellett, hogy napjaim csak semmittevéssel mennek el, kezdek beleőrülni a magányba... Napról napra egyre betegebb gondolataim vannak. Itt van egy pár példa rá: ha barátnőm lenne, aki élvezné a fájdalmat, akkor szex közben legszívesebben vagdosnám késsel. Vagy hogy mondjuk gondolatomban találkoztam a legjobb barátommal, a valóságban, akit megkértem, hogy öljön meg, mivel én nehezen tenném ezt meg, ugyanis félek a haláltól, de mivel nemet mondott folyamatosan, ezért rátámadtam, megöltem, és mikor észrevették ezt a szülei, csak ilyen beteg módon felnevettem, és én is megöltem magamat. Persze ilyeneket soha az életben nem tennék. Csak egyszerűen kezd az elmém teljesen elborulni. És gondolom nem szívesen mennétek most a közelembe, hogyha ezeket így tudnátok rólam. Egyszóval az emberiség számára én egy kudarc vagyok, aki semmit nem ér. Van bármi értelme ezek után még folytatnom ezt a nyomorult életet?