Végtelenül boldogtalan vagyok, és az életem kilátástalan. El akarok aludni örökre, de nem akarom hogy a családom fájdalmat éljen át. Mit tegyek?

#10

Egy éven át próbálkoztam a szakdolgozatom megírásával, és nem jutottam semmire. Ugyanazokat a sorokat olvastam újra és újra és nem tudtam megérteni hogy mi van a papíron.

Amikor beszéltem róla a családomnak és a barátaimnak, azt mondták hogy ha nem lennék ilyen lusta, akkor menne. Végül kifogytam az időből.

Tudom hogy mások erősebbek. Én nem vagyok erős.

#11, 12

Vannak olyan dolgok amiket "szeretek" de szívesen lemondok róluk ha minden más is megszűnik a halálban. Nem elegek ahhoz hogy ki akarjak tartani érte.

És igen, teljesen igazatok van. Feladtam.

#14

Igazad van, csak picsogni akarok.

#15

Nagyon szeretnék egy kutyust, beleszakad a szívem annyira. Ha elmegyünk az alberletből máshova, akkor be is fogadunk egyet. Itt sajnos nem engedik, többszöri kérésre sem.

#17

Köszönöm a tanácsot és a jószándékot, de nem fog menni.

Köszönöm mindenkinek a kedves szavakat. ❤️

#19 először is köszönöm a válaszod, és lenyűgöző amire képes vagy. Bár én is ilyen erős lennék.

Rólam röviden:

Fogyatékkal élő vagyok születésem óta, (hallás) ezenkívül vese problémáim vannak.

Szegénységben nőttünk fel a testvéremmel. Az én apám nem halt meg, de bárcsak meghalt volna. Egy dühöngő, üvöltöző állat, aki összehasonlítja magát olyanokkal akik a sírig verik az asszonyt és ezért kb tökéletesnek tartja magát.

Az általános iskolában nem voltak barátaim, és a szüleim ezért engem hibáztattak. Azt mondták, hogy nem lehet szeretni, és ők is csak azért szeretnek mert a szüleim, de más nem fog.

Amikor középsuliba és kollégiumba mentem, elhatároztam hogy megváltoztatom az életem, kitörök a szegénységből és jó lesz a felnőttkorom.

És én tényleg igyekeztem. A gimi első évében minden éjjel hajnali 1-2-3ig tanultam hogy be tudjam hozni a lemaradásaimat.

Utána jött a diákönkormányzat, a folyamatos versenyek, az emelt szintű órák, stb. Persze közben a félévenkénti német vizsgákra is készültem, stb... Ez egy jó időszak volt. Nem volt időm arra hogy elmenjek a barátaimmal egy sütire, vagy romantikus kapcsolatokat alakítsak ki, vagy bármi ilyesmi, de úgy voltam vele hogy most építem a jövőmet. Végül felvettek az ELTÉre jogra, állami támogatott helyre.

És itt kezdődött a lejtő. Messze túl nehéz volt. Félévkor mind a tíz tárgyamból megbuktam. Pedig továbbra is csak tanultam, nem jártam el sehova. De nem voltam elég. És itt kezdődött az, hogy akarkinek panaszkodtam vagy segítséget/tanácsot akartam kérni, egyszerűen a szemembe néztek, és közölték hogy nem hiszik el hogy nem megy. Család, barátok, mindenki.

Végül félévkor otthagytam.

Fél évet dolgoztam, majd családi nyomásra elmentem újra egyetemre. Ezúttal magyar alapszakra. Ami híresen könnyű, ugye?

Hát nekem nem az, mert egy idióta kis csíra vagyok. Az energiám 100%át az egyetemben kellett tennem ahhoz, hogy átlagosan tudjak teljesíteni egy ilyen könnyű szakon. Se családi időtöltés, se barátokkal találkozás, se randizás, se bulizás, se hobbi, semmi. Semmit nem engedtem meg magamnak, mert nem vehettem el erőt és energiát az iskolától. Pedig utáltam mint a sz*rt. De csináltam mert tudtam hogy muszáj.

Aztán jött az armageddon. A mama halála után apu annyira elviselhetetlenné vált, hogy el kellett mennünk a családi házból. A szüleim elváltak, az öcsém az anyum és én albérletbe mentünk, és én passziváltam az egyetem utolsó fél éve előtt (mert nekem a három éves egyetem három és fél évig tartott volna) hogy legyen időm dolgozni, és az öcsém folytatni tudja a másodszakmát. Egy évig voltam passzív, és ez alatt az idő alatt egyszerűen nem bírtam nekiállni/ haladni a rohadt szakdolgozattal. Ültem a könyv fölött, és próbáltam megérteni amit olvasok újra és újra és újra és nem ment. Annyira fáradt voltam a munkától, hogy csak hazajöttem és sírtam, aludtam, és kezdődött elölről. Persze hitt nekem bárki is amikor azt mondtam hogy nem megy? Lóf****.

Végül odáig fajult hogy augusztusban ki kellett iratkoznom, mert nem haladtam sehova. És ez volt az utolsó csepp a pohárba. Nincs másom csak három millió adósságom, és nyolc óra munka után arra sincs erőm hogy mosogassak egy adagot. Nincs aki segítsen rajtam és én K*rvára nem tudok magamon segíteni. Szeptember első heteiben úgy döntöttem véget vetek mindennek. Felmondtam, elrendeztem az ugyeimet, és aztán jött a fagyálló. Persze élek. Még ez se sikerül, jellemző.

Utána jött a pszichiátria, aztán Tündérhegy, aztán dolgoztam egy hónapot, aztán nem bírtam és felmodtam és most itt vagyunk.

Persze ennél részletesebb a dolog, de szerintem így is elég világos.

Az elmúlt hat évben kiderült hogy akárhogy küzdök, nem tudom magamat megmenteni, és nincs aki megmentsen.

Az hogy egy csomó minden nem jut, szerelem, család, stb, azt régesrég elfogadtam. De azzal nem tudok együtt élni, hogy egy ostoba, idióta, használhatatlan, agyatlan barom vagyok. Mert mindig azt hittem hogy okos vagyok, és a eszemre számíthatok és ez volt az egyetlen amiben mindenki megdicsért és értékesnek tartott.