Miért nem tudom magam túl tenni ezen a baráton? Öngyilkossági gondolatok kerülnek. 19/F

Sziasztok. Egy 19 éves fiú vagyok, nagyon nehéz élettel magam után hagyva. Jelenleg felsőoktatási intézményben tanulok Pesten.

Posztraumás Stresszindrómám van, ami kísért sajnos. Borzalmas gyermekkorom volt, amelyet nem tudtam feldolgozni.

Nyáron költöztem fel Pestre, Pécsről, és interneten megismertem egy, eggyel idősebb srácot, aki szintén Budapesten él. Annyira nagy nyomot hagyott bennem, hogy augusztus 13-án kezdtünk el Messengeren beszélni, az első találkozásunk augusztus 15-én 20:00 után volt Forgách utcai metrónál. Rengeteget nevettünk... Találkozásunk előtt és utáni messenger beszélgetések és gyönyörűek voltak. Nem, nem vagyunk melegek. Ő is magányos volt, és én is, sajnos ő is mentálisan beteg. Nagyon sok mindent ígért nekem, rengeteg kirándulást, programot, amelyekből sajnos nem valósult meg semmi, hiszen december 2-án volt egy elég heves összetűzésünk. Megbántott, aztán ignorált. Ez bennem akkora nyomot hagyott, hogy mindennap csak rá gondolok, hiszen ő volt az egyetlen barátom, az egész életem során, testvérként szerettem, mindent megosztottam vele, és hibáztam, hiszen egy vitához két ember kell. Attól is tartok, hogy mivanha, esetleg talált új barátokat, és ezért cserélt le? Mindennap tényleg rágondolok, hatalmas traumát okozott nekem az egész, hiszen még egy ilyen embert nem fogok találni. Mindenben egyezett az ízlésünk, ő egy nagyon gondoskodó ember, mint, ahogy én.

Egy hete volt a névnapja, így felköszöntettem SMS formájában, és megkérdeztem, hogy van, visszaírt. Bocsánatot kért, hogy megbántott, és azt írta, hogy azért nem írt, mert családi problémái miatt el kellett utaznia családjához Erdélybe, aztán valamiért nem jó neki egy social appja sem. Nem értem, mert egy hete írt utolsó SMS-re azóta se válaszol..

Hiányzik, ennyit tudok. Első találkozásunk annyira belém égett, hiszen akkor volt először igazán boldog 2023-as évben (meghalt az apukám 2022 decemberében, az egyetlen ember akit szerettem). Többi találkozásunk is ilyen jó volt, de, ilyen nem evilági volt az egész.

Annyira nagy bűntudatom van, hogy vagdosom magam, addig sem ráfigyelek, de, úgy hogy ne lássa senki. Gondolkodtam, hogy megölöm magam, hiszen traumát okozott ez, és borzalmas. Nem tudom azt kíváni, hogy bárcsak ne ismertem volna meg, mert ő igazából egy szentlélek. Sose zaklattuk egymást, mindig vevők voltunk egymásra, és igényeltük egymás társaságát.

Köszönöm ha válaszoltok.