Mit tanácsoltok? Mit tegyek?

Az életem egy kalap sz*rt sem ér. Annyira úgy érzem hogy semmit nem érek, hogy egy nagy nulla vagyok. Elmondom hogy miért, meg elmondok magamról néhány dolgot. Tehát van apa, anya és egy fiú tesóm és vagyok én (ez a családi felállás). Tesóm után 3 évvel születtem. A gyereknevelésben apa nem nagyon vette ki a részét (sokat dolgozott), tehát lényegében anyánk nevelt fel minket. Tesómat sokkal jobban szerette /szereti, mint engem. Egyetemre jár, okos, nyert tanulmányi útat, nem volt/nincs vele baj. Velem egy kicsit más volt/van a helyzet. Én sem voltam rossz tanuló, mindig olyan 4,4-4,8 volt az átlagom (most félévkor 4,2). A családban egyértelműen én vagyok a fekete bárány. Cigiztem, voltam egy csomó buliban, voltam néha néha olyan segg részeg hogy lol (ezzel, nincs is semmi baj, hisz fiatalság bolondság). DE anyám annyira kimutatta (a mai napig) hogy tesóm a mindene, én meg csak vagyok és kész és azt is hogy nem érek semmit. Tudjátok milyen úgy felnőni hogy az anyátok egy semminek tart és hülyének és ezt mondja is?? (tudom hogy van, aki tudja..) De én erős csaj vagyok, kibírtam, elviseltem, megszoktam és beletörődtem hogy anyám nem szeret. Hát van ilyen, mondogattam magamban, ettől még nem dől össze a világ. Aztán két évvel ezelőtt valami megváltozott. Voltam angolból nyelvvizsgázni. Megbuktam. Én ott valahogy teljesen összetörtem, mert nekem akkoriban az angol volt a mindenem. Baromi sokat foglalkoztam vele, órákon is tök jó voltam, mindig 5 dogákat írtam, és ebbe a nyelvvizsgába mindent beleadtam. És mégis, megbuktam. És nem is az viselt meg ennyire hogy megbuktam, hanem az hogy szívvel lélekkel csináltam és nagyon sokat gyakoroltam, tanultam meg minden. És kérdeztem magamtól hogyha legközelebb megyek akkor hogy készüljek rá? Hisz most is mindent beleadtam..utána eléggé lehangolt lettem, de én megint csak nem adtam fel, hisz erős csaj vagyok, mentem októberben. Levelemre nulla pontot kaptam, ezután már "lesz*rtam", nem érdekelt annyira a dolog (egyrészt mert nem éreztem jogosnak hogy a levelem nulla pontos legyen és a csoportunkból rajtam kívül 4 embernek lett nulla pontos, érdekes.....) Na nem baj...itt sem adtam fel, mert hát ami nem öl meg az erősít. A két év alatt annyi, még hogy lett jogsim (sikerült minden elsőre, ez az egyetlen sikerélményem ezalatt a két év alatt!), van barátom, már több mint egy éve járunk, szeretjük egymást, jó minden. Na de most jön az, amiért írok. Megkezdődött szeptemberben a tanév, matek infó fakton vagyok. Programozó szeretnék lenni. Matekból félévkor 3 lettem (igen igen tudom, lehet még belőle 4es évvégén...) , infóból meg 5 lettem. Ma írtunk matekból egy dogát, hát halljátok tök könnyű volt, de nekem karó lesz (tuti hogy az lesz). Egyszerűen úgy leblokkoltam hogy olyan nagy hülyeségeket írtam hogy elment a kedvem az egésztől. Hozzáteszem hogy 3-4 órát tanultam rá:) És megint az van, mint a nyelvvizsgánál volt. Vágjátok? Nincsen semmi sikerélményem, de nem akarom feladni, viszont olyan nehéz folytatni mert annyira kicsi már az önbecsülésem. Már gondoltam arra is, hogy öngyilkos leszek. Tudom, ez a matek doga nem a világ vége meg blablabla... de itt nem is ezzel van a baj, hanem azzal hogy nekem soha nem fog semmi sikerülni. Hisz miért sikerülne akármi is ha akkor sem sikerül semmi ha teljes szívvel csinálom és gyakorlom és tanulok meg minden???? Teljesen elkönyveltem magamat egy semminek. Arra is gondoltam hogy fogom a félretett pénzem és elmegyek (elszökök) külföldre és soha nem jövök vissza. Most jogosan mondhatjátok hogy: Ember!Van barátod. Szeretitek egymást meg minden, egészséges vagy, blablabla, akkor miért panaszkodsz?? Tudom. De nem tehetek róla, egyszerűen kiborult a bili:( És nem tudom mit csináljak. Annyira magam alatt érzem magam. És mondhatjátok azt hogy álljak talpra újból. Még talán ez menne is (hozzáteszem amúgy már belefáradtam az életbe..barátomon, tesómon és néhány barátomon kívül nekem senkim nincs és nem is lenne miért élnem), de ez az érzés hogy egy nagy nulla vagyok, továbbra is bennem lenne, és gyötörne. Tudom hogy mást nem tehetek, mint azt hogy lábra állok, összeszedem magam és folytatom a "harcot", de oollyan k*rva nehéz olyan olyan k*rvára elegem van és nincs kedvem. Sokkal könnyebb feladni...vélemény? (ja, mielőtt mondanátok ESETLEG hogy menjek pszichológusoz meg beszélgessek ezekről barátaimmal meg ilyenek, mondanám hogy nem. Én most azért írtam ide és mondtam el nektek hogy mi a bajom, mert úgysem ismerjük egymást, és idegennek tény, hogy jobban megnyílik az ember, és mert tudom hogy vannak akik pont úgy éreznek mint én)

Egy 18 éves lány