Hogyan másszak ki a depresszióból?

Egy éve kezdődött minden. Volt egy nagyszerű nyaram, talán életem legjobbja. Diákként dolgoztam egy nagyszerű helyen, imádtam oda járni, szerettem az ottani embereket, és meg is tetszett valaki, sikerült is megismerkednem vele barátilag. Munka után minden egyes nap tornáztam, futottam, bicikliztem, vagy csak sétáltam a patakparton, egészségesebben ettem, sőt volt étvágyam is és energiám, pedig alapból nem szeretek mozogni. Tényleg tökéletes volt minden!

Jött az ősz, újra suli , újra minden a régi lett. Igazából suliba nem nagyon jártam, inkább itthon tanultam. Ez idő alatt nem történt tragédia az életemben, minden maradt a szokásos, de mégis érzékenyebb lettem és ha valamelyik szülőm kicsit felemelte velem a hangját, akkor amint egyedül maradtam sírógörcs jött rám és ez nap, mint nap megtörtént. Értéktelennek éreztem magam. Szerencsére ezt pár hónap alatt leküzdöttem, de mostanában megint gyakran sírok.

Az egy év alatt magamhoz képest sokat fogytam. Amíg normális életem volt, addig is nagyon vékony voltam, 49 kg 170 + cm-hez, de volt étvágyam és nem ingadozott a súlyom, lefogytam 44,5-45 kg-ra és egyre csak lejjebb megy a súlyom. Sokszor vagyok éhes igazából, de pár falat után úgy érzem, hogy nem bírok többet enni. Sokszor huzamosabb ideig napi egyszer eszem csak. Csak hétvégén dolgozok, hétköznap pedig fekszek, mert semmihez sincs energiám, maximum elmegyek egyszer a konyhába, meg wc-re, de nem szívesen mozdulok ki a szobámból. Napokig ki sem megyek a házból.

Ha egyedül megyek a városba, akkor feszült vagyok, rosszul érzem magam, olyan mintha nem tartoznék oda, mintha kirekesztett lennék.

Amikor itthon vagyok, sokszor gondolok arra, hogy nem lesz belőlem semmi, egész életemben egyedül leszek bezárkózva egy szobában és, hogy ennek semmi értelme. De soha nem gondoltam az öngyilkosságra!

Nem vagyok már a régi, nem tudok önfeledten nevetni és örülni.

A családom széthullott, már nem csinálunk együtt semmit.

Pótvizsgáznom kell, de hiába tanultam, semmi nem maradt meg a fejemben, pedig a jövőm múlik ezen, emiatt is feszült vagyok.

Nem merek erről sem a szüleimmel, sem az egyetlen barátnőmmel sem beszélni, mert úgy gondolnák, hogy csak újabb szeszély, a szüleim azt hiszik, hogy lusta vagyok, azért nem csinálok semmit, pedig nem így van. Orvoshoz nem fogok elmenni, nem akarom, hogy felírjon egy csomó gyógyszert és azokon kelljen éljem. Sajnos így egyre inkább elveszítem a hozzám közel állókat. A fiút is elveszítettem, akit még a diákmunkán ismertem meg, több, mint egy hónapja nem beszéltünk és én vagyok a hibás, mert félek közel kerülni bárkihez is, nem volt még barátom és úgy gondolom, hogy nem lennék jó senkinek.

Hogyan másszak ki ebből?

21/L