Túlélni a tinédzserkort c. film. A pszichológusok miért nem ezekkel az egyszerű tényekkel segítenek a hozzájuk forduló kamaszokon a találgatás helyett?

Most néztem ezt a filmet és minden benne van, amit egy segítségre szoruló kamasznak tudnia kell. Aki nem látta, annak röviden összefoglalom: elmagyarázza a kamszkorban lejátszódó élettani folyamatokat, hangsúlyozva a dopamin szerepét az agy jutalmazó-mechanizmusában; elmagyarázza, hogy a közösségben megélt őrültségek, bulizások milyen fontosak ennek a hormonnak a termelése szempontjából, hogy ez ténylegesen kell az agy fejlődéséhez; hogy a kockázatvállalás mennyire kell a személyiség kifejlődéséhez; hogy hogyan válik motiválatlanná, kedvetlenné, humortalanná az a kamasz, akinél ez kimarad, aki sorozatos kudarcokat könyvel el a szerelemben és hogyan érnek el hasonló eredményt a kábítószerek a szervezetbe kerülve.

Nekem az egész kamaszkorom egy rémálom volt. Nem azért, mert annyi őrültséget csináltam, hanem azért, mert nem csináltam SEMMI őrültséget. Próbáltam mintagyerek lenni, kimaradni mindebből. Hát ez sikerült. Olyannyira, hogy alig volt megbízható barátom, aki volt, azzal se nagyon találkoztam iskolán kívül, nem talált meg a szerelem, ellenben elutasítás annál több volt, most pedig 22 évesen egy emberi roncs vagyok, árnyéka egykori önmagamnak, és csak kesergek azon, mi minden lehetne belőlem. Színötös voltam mindig, egy perc alatt megtanulok bármit, mennek a nyelvek, mindenki nagy jövőt jósolt nekem, most meg egész nap alszom, antidepresszánst szedek, semmi humorérzékem és semmit nem csinálok. Legszívesebben felvágnám az ereimet. SENKIT nem érdekel, hogy egy életrevaló, óriási potenciállal rendelkező gyerek emberi roncs lesz, ez nem tragédia, csak a ki****ott Hamlet, mert neki megírták a történetét, őt egy egész világ olvassa. Einsteinről mindent tudunk, de semmit nem tudunk azokról, akik Einsteinek lehettek VOLNA, de a sok bully miatt magukba fordultak és öngyilkosok lettek. A szüleim persze semmit nem értenek az egészből. Próbálnak segíteni, járattak pszichológushoz, aki egy vagyont elkért azért, hogy sokat hallgatott és néha megszólalt, aztán megint hallgatott. ENNYIT KELLETT VOLNA ELMONDANIA, AMI EBBEN A FILMBEN VOLT, B****MEG! Mi az istenért nem ezzel kezdik a pszichológusok?! Miért nem annyit mond, hogy károsult a "jutalmazómechanizmus, mert nem ért sikerélmény, ezért nem élsz a lehetőségeiddel, ezért nem csinálsz semmit az életben, járj el többet szórakozni, a többi majd jön magától". Kész. Ennyit kellett volna mondani a sok buta találgatás helyett. Értenek ezek egyáltalán BÁRMIHEZ is?

Nagyon fel***sztam magam ezen a filmen, mert rávilágított a nyomorom mélységére. Bár külsőleg mindenem megvan, ami alapján egy kényelmes életet teremthetnék, és még a képességeim is teljesen megvannak, belül egy selejtnek érzem magam, aki egyre mélyebbre zuhan, egész nap alszik és alig eszik. A világ ezt leszarja. A világot nem érdekli, hogy egyszeri és megismételhetetlen mindenki. Aki tönkrement kamaszkorában, az vagy éljen tovább úgy, ahogy tud, árnyékaként annak, ami lehetne, vagy kiszállhat. A világ megy tovább. Van még elég fiú a lányoknak.