Bejelentkeztem pszichológushoz, de félek, hogy az én problémám nem probléma. Ki fognak nevetni?

Én heti 2x járok TB alapon és állandóan úgy érzem hogy másoktól veszem el a helyet. Pedig logikusnak tűnik hogy az esetemben ez nem igaz, mert nekem is vannak cifra dolgaim meg amúgy tény, hogy gyógyszereket is szedek de... Csak azt akarom mondani, hogy ez az érzés talán elég mindennapi. Amikor másnak kéne bevallnod a dolgaidat, akkor minden nevetségesen apróságnak tűnhet. Legalábbis velem gyakran megesik. Meg van olyan is, hogy menthetetlennek érzem magam és úgy érzem pazarlom a pszichológus és a pszichiáter idejét mert úgyis tök mindegy.

Egyébként nem tudom milyen lesz az a pszichológus, akihez te mész, de az enyém irtó aranyos és megértő és soha semmit nem kezel úgy, hogy én most valami hülye felesleges apróságról beszélek. Sőt, sokszor ő sokkal fontosabbnak érzékeli az adott dolgokat, mint ahogy én beállítom őket és azt hiszem igaza van.

A TB-t meg fizeted, úgy tűnik jelenleg ideje biztos van rád... Szóval nem látom akadályát, hogy elmenj hozzá és beszélgessetek egyet. A legrosszabb ami történhet, hogy megbeszélitek, hogy szerinte nincs szükséged több alkalomra, vagy csak néhányszor találkoztok és annyi... De szerintem ezek sem katasztrofális dolgok (és azt se tudom mennyire valószínűek), nem kell tőle rettegni, hogy ilyesmi lesz. Nincs kevesebb jogod beszélni azzal a pszichológussal, mint bárki másnak. Sőt, megérdemled, mert megtaláltad ezt az útját a segítség kérésnek és éltél is vele.

1. Lehet, hogy vannak súlyosabb esetek, de ők azért súlyosabbak, mert nem kérnek segítséget. Én számtalan olyan embert ismerek, akinek nagy szüksége lenne szakmai segítségre, de nem kér belőle, inkább szenved. Legyél büszke magadra, hogy te legalább foglalkozol a problémákkal, még ha látszólag kicsik is.

2. MINDEN probléma gyerekkorból fakad, úgyhogy azt most felejtsd el, hogy nem akarsz róla beszélni, mert most még nem látod az összefüggéseket, de majd fogod, és rájössz, hogy amiről azt hitted, semmi hatása nincs a jelenlegi életedre, annak nagyon is van! A legkisebb apróságnak is!

Az eltérő látásmód miatt nem biztos,hogy el fogtok beszélni egymás mellett.Csak akkor probléma,ha téged zavar az,hogy máshogyan látja a dolgokat,mint te,mert ha nem bízol meg 100%-ra a pszichológusodban,vagy valami-akármi-miatt nem szimpatikus,az hátráltathatja a pszichoterápiát.Ezért fontos,hogy maximálisan bízz benne.Igen,a vallásos emberek között viszonylag sok mentálhigiénés szakember van,főleg azért,mert elfogadóbbak.Egyébként én is mentálhigiénét tanulok,éppen idén végzek:)

Sok sikert a továbbiakban!

A pszichológusok között is sok a vallásos, hívő, csak nem az a dolga, hogy erről beszéljen. De ha te elkezdesz beszélni róla, még kiderülhet. :)

A gyerekkori problémák feldolgozása nem úgy működik, hogy feltárom magamban és megértem. Tudattalan elhárító mechanizmusok révén jelennek meg az egyén életében, és csak akkor dolgozódnak át, ha egy terápiás (vagy valamilyen nagyon mély kötődési) kapcsolatban áttétek és viszontáttétek révén a gyakorlatban is feldolgozódnak. Ehhez a kibeszélés és a megértés kevés! A kapcsolat a lényeg, amiben új mintázatokat nyersz!

Tehát - saját példám alapján - édeskevés, ha megértem, hogy azért lettem személyiségzavaros, mert érzelmileg elhanyagoló, rideg anyám volt, aki kettős kommunikációt folytatott. Attól, hogy ezt értem, még nem dolgoztam fel, csak tudatos szintre került, de ugyanúgy nem tudok vele mit kezdeni, mint eddig. A terapeuta ezzel szemben megmutatja, hogy milyen az elfogadó, támogató szülő, és ettől a belső mintáim átalakulnak.

A személyiség valahogy úgy néz ki, hogy van egy belső kör, amiben ott csücsül az ÉN, és körülveszik különböző "mások", azok a személyek, az életünkben fontos szerepet játszottak. Ezek a mások folyamatosan hajtogatják az énnek, hogy "nem vagy elég jó", "többet várok tőled", "megérdemled a rosszat", stb. stb. Tehát nem az a lényeg, hogy a múltban mi történt, hanem az, hogy a jelenben hogyan vannak jelen benned ezek a személyek.

A terápia során ezek a "mások" kicserélődnek pozitívakra, olyanokra, akik azt fogják mondogatni, hogy "elég jó vagy", "nem baj, ha hibázol", "szerethető vagy", "értékes vagy".

Totál nem mindegy, hogy a belső én milyen információkat kap ezektől a belső "másoktól", mert ezek "hologramok" (én így nevezem őket) jelentik számunkra a kapcsolatot a külvilággal, rajtuk keresztül kommunikálunk másokkal. Ha a belső hologramok negatívak, akkor a külvilágból érkező üzeneteket is az ő szűrőjükön keresztül fogom fel, és arra reagálok. Ha pedig negatívan reagálok, a környezetem is úgy fog rám válaszolni. Ha azonban pozitív üzeneteket közvetítő hologramjaim vannak, akkor a külvilágot is egy kellemes, elfogadó közegnek látom, amiben akár még jól is érezhetem magam.

A terápia erről szól: a hologramok üzeneteinek a felülírásáról. Ehhez pedig módszeresen végig kell menni az életünkben szereplő mintázatokon, amik MIND gyerekkorból jönnek. Az összes. Lehet, hogy te csak a jelenben érzékeled a hatásokat, de az is gyerekkorból fakad.

Nem megérteni kell a múltat, hanem fel- és átdolgozni, ezt pedig LEHETETLEN egyedül. Ehhez kell egy torzításmentes tükör, amiben megismered önmagad.

Térjünk vissza erre 3-4-5 hónap múlva, addigra már te is látni fogod (ha rendesen terápiázol), hogy hogyan hatnak az életedre a gyerekkori dolgok, és hogy működik ez az egész rendszer. Most még nem látod, ez természetes.

Terapom mondta, hogy szinte mindenki úgy kezdi az első ülésen, hogy "végül is nem volt olyan rossz gyerekkorom", vagy "már feldolgoztam", aztán idővel mindenki rájön, hogy fenéket! :) Lesznek még nagy rácsodálkozások! :)