Minél jobban kapaszkodunk a világba, annál jobban panaszkodunk hogy nem ereszt?

Elöljáróban annyit, hogy a kérdésem inkább csak önvigasztalás hogy legalább kiírhatom a sok hülyeségem magamból, hogyha nem szeretnél önelemzést/rínyálást olvasni, akkor ugord át légy szíves, nem akarom az időd rabolni (igazából nem a te időd érdekel, csak szarul esik olvasni a piszkálódó kommenteket).

Volt egyszer egy srác, az anyja elhagyta gyermekkorában (nem tudja miért, állítólag prostituált lett utána, nincsenek róla emlékei), az apja pedig rengeteget dolgozott így a nagymamája nevelte fel és nem is igazán ismerte őt, csupán majdhogynem kötelező jelleggű találkozásokat töltöttek együtt. Szia, jól vagy? Igen, köszi. Hogy megy a suli? Jól, köszi. Na, örülök, büszke vagyok rád.

Egészen kisgyermekkorából a legtisztább emlékei az az amikor játékból belök egy macskát a kútba, majd mikor tudatosul benne hogy ezzel megölte sírva fakad, talán még ma is fáj neki. Ezután, vagy ezelőtt, kronológiailag nem pontosak az emlékei, csodálva nézett nagymamájával együtt néhány tücsköt de rájuk akart taposni. A nagymamája mondta neki hogy akkor meghalnak, de ő mégis megtette. Mikor tudatosult benne a gyilkosság, szintén sírásba menekült.

Mindezen furcsa tapasztalatok és szomorú családi háttér ellenére, boldog volt a gyermekkora. Csodálta a körülötte lévő világot, lekötötték a tudományok és ezzel szeretett volna foglalkozni, új dolgokat megtanulni, felfedezni.

Elkezdtél iskolába járni, egyre idősebb lettél, kifejlődött a kritikai gondolkodásmódod, amit magadon kezdtél próbálgatni. Voltak barátaid, emberek akiket szeretsz, érdeklődési köreid, a környezeted büszke volt a teljesítményedre. De miért nem te vagy sose a társaság közepe, ha helyesen és kedvesen élsz akkor miért azokat szeretik igazából akik lázadnak, semmibe vesznek mindent és mindenkit? Félsz az emberektől, nehezen nyílsz meg, de középpont akarsz lenni te is nem csak követni valakiket vagy a láthatatlan lenni. Zülleni kezdesz, mindenből és mindenkiből, magadból is, viccet csinálsz, így nem bánthatnak, csak egy tréfa vagy maga, nincs oka bárkinek is beléd kötnie. Rosszul tanulsz, a tanáraid próbálják kitalálni mi a baj, na, biztos csak kamaszodik. A nagymamád nem igazán érzi hogy ebből még baj lehet, amúgy is túl galambszívű, bármit megtenne érted, bármit megtehetsz vele, bánthatod amiért nem vagy olyan amilyen lenni akarsz.

Közben már középiskolába jársz, a tréfát, magad, így személyként nézve már szánalmasnak kezded látni. Tovább kéne elmenni, hiába viccelődsz mindenen, a tanáraidon, gyengébbnek gondolt társaidon, nem vagy közép. Páran drogoznak, ők a népszerűek közé tartoznak, vonz a szűk társaságuk, az elérhetetlenségük és a nagyságuk. Próbálsz közéjük kerülni, füvet próbálsz venni. Átvernek, teafüvet kapsz, de még csak meg se említed nekik hogy becsaptak, félsz tőlük. Később még egyszer próbálkozol, most már megkapod amit akarsz, úgy érzed talán közéjük tartozhatsz. Elhívnak magukkal többször is, de a lényegből mindig kimaradsz, csak röhögnek rajtad ahogy szétcsap az anyag. Függő leszel, az anyag megszerzése végre egy cél, minél több mindent ki akarsz próbálni, minél több függőséget akarsz, ha csak a drogos is, de VALAKI vagy végre. Aztán kezdesz ráébredni saját szánalmasságodra, befordulsz. Nem jársz iskolába, nem találkozol a barátaiddal. A barátaid kibeszélnek, már egy drogos vagy, nem tartozol a régi barátaid közé, nem tartozol még az újak közé. Egyszerre akarnál megfelelni mindenkinek, nem tudsz, így ellöksz magadtól mindenkit. Miért nem képesek szeretni, miért nem látnak téged? Már csak én magyarázlak, te nem vagy már, de attól még nekem nagyon fáj amiken keresztülmentél. Nem is fáj dühít. Ő meg akarta menteni a világot, téged már nem érdekel semmi, én meg csak el akarom pusztítani, hacsak nem ő ébred fel bennem megint.

Mindenki bánt, próbálnak rávenni hogy iskolába menj. Keményebb droggal csapod szét magad, majd próbálsz úgy tenni mintha öngyilkossági kísérletet követnél el, igazából csak azt akarod hogy békén hagyjanak és ne kelljen mások közé menned. Pszichiátria, téboly. Az apádék másnap jönnek érted, azt mondják magukhoz vesznek. Ő és az aktuális felesége. A szemedbe se néz, nem beszél veled. Az arcán talán mélységes csalódás van, benned akit nem is ismer. Sose fogjátok ezt megbeszélni.

Az ezek utáni néhány éved csak alvás, ő kezd megint élni benned. Nagy célok, erőn felüli próbálkozás hogy mindenkit büszkévé tegyél magadra, közepesen jó eredményekkel. Tanár akarsz lenni, de a rossz családi háttér miatt inkább a munka és önálló élet mellett döntesz.

Manapság már nem tudom mi van velem, képtelen vagyok leírni magam. Néha az ő boldogságával és rácsodálkozó képességével nézem a világot, néha pedig az te dühöddel és csalódottságával. Tegnap még elpusztítani akartam volna mindent, 1 órája is, úgy akartam ezt befejezni hogy rajtad keresztül ócsárolok itt mindent. De most már legszívesebben csak sírnék, nagyon jól esne, sírnék a szépségen amit képtelen vagyok élvezni, sírnék mert tudom hogy ez el fog múlni, szeretnék, valakit akinek én vagyok a közép, holott magamnak mindig is csak én leszek az. De közben ott bujkálsz bennem te aki csak lángokat akarsz látni, mégis boldog vagyok, mert mire leírtam ezt felébredt bennem a remény hogy talán mégis képes vagyok valami szépet alkotni. Hiába a fellengzős Kafka idézetből faragott kérdés, egyszer ebből a jegyzetből egy egészet akarok csinálni, és most ugyan bátorításokat és szeretett várok, holnap le fogom nézni magam, és gyűlölni foglak titeket ha szép szavakat dobtok elém.