Érdemes így egyáltalán pszichiáterhez menni?

Hé, amúgy tudjátok mit, srácok? Jó gondolat jutott eszembe a zuhany alatt. Majd én tartok magamnak terápiát így a boldog névtelenség tudatában.

Tudjátok, mit nem mondtam el pl. a pszichiáteremnek? A kényszeres idióta agórafóbiás gondolataimat. Amikor még igyekeztem leküzdeni a kezdődő iszonyomat hogy kimenjek a lakásból, sokszor felpuffadtam az utcán a stressztől. Ahogy megéreztem valami rossz szagot, meg voltam győződve róla hogy BESZARTAM. Ciki? Igen. Soha senkinek nem fogom elmondani. Tudtam hogy nem szartam be, mégis addig nem bírtam megnyugodni, míg haza nem értem. Egy pár hónap után leküzdöttem ezt a hülyeséget. Akkor csak azt hittem, én vagyok büdös. Nem tudtam sapkát vagy bármit húzni, mert ha eltakarta egy kicsit is a füleimet, úgy éreztem hogy nem hallok rendesen, nem fogom hallani ha valaki a közelemben van és pánikrohamot kaptam. Attól isten irgalmazott volna, hogy tényleg bedugjam a fülem, pl. fülhallgatóval. Persze, mindegy is volt, mert mindenhogy pánikrohamot kaptam. Küzdöttem az utcán, fulladoztam, úgy éreztem mindenki engem néz, mindenki rajtam röhög, a lábaim nehezek voltak és szerintem furcsán jártam, mert egy idő után tényleg néztek. Szédültem, lelassultam, megszűnt a térlátásom, nehezen fogtam fel mi történik körülöttem, sokszor vissza kellett kérdeznem, mert ha valaki hozzám szólt, egyszerűen összefolyt. Senki nem értette elsőre, mit mondok. NEm is akarom tudni, hogy miért. Ha bármilyen zártabb helyre be kellett mennem - legyen az bolt, aluljáró, isten ments tömegközlekedési eszköz -, kis híján el is ájultam. Minden kis huppanástól rosszul lettem a buszon és kocsiban, mint aki tengeribeteg. Nem bírtam lendületből megfordulni, mert a hirtelen mozdulatok is ilyen hatást váltottak ki belőlem. És ezek csak a KINTI dolgok. Ezután jött, hogy már ki sem bírtam menni. Otthon sem volt jobb a helyzet, bár azok "csak" klasszikus depressziós és üldözési mániás dolgok voltak. Említettem, hogy kamaszkorom óta nincsenek érzéseim? Zombimódba vagyok kapcsolva, nem érzek sem örömöt, sem szeretetet de még a rohadt depressziót sem tudom teljesen "kiélni", csak vagyok. Annyit érzek, hogy "nemmegy". Meg a fizikai rosszullétet. Kívülről talán még lustának is tűnhetek. Lehet ezért nem voltak soha öngyilkossági kísérleteim, legalább ez az egy kimaradt a szórásból. Ha ezt mind elmeséltem volna az orvosomnak - aki ezeknek pl. még csak tudatában sem volt maximálisan, úgy akart volna elfekvőbe küldeni -, rám tették volna a kényszerzubbonyt és szevasz. Több gyógyszerrel is kísérletezett, akkor fejeztem végleg be, amikor az egyiktől olyan mániás rohamot kaptam, hogy 4 napig egy szemhunyásnyit sem aludtam és kényszeresen csinálnom kellett folyton valamit. Ráadásul folyton remegtem. Mondjuk ,legalább úgy éreztem magam, mint aki él. Anyámról meséltem már, elég ránézni, ő 30 éve otthon ül, mellette gyógyszerfüggő. Köszi, nem kellett sokat gondolkodnom rajta, hogy kell-e ez nekem. A padlóról kapartam össze magam, elhatároztam, hogy én igenis tenni fogok magamért, ha már más nem akar és megcsináltam. Fájt, rohadtul fájt kijárni, folyton rosszul voltam, lelkileg és fizikailag is, de akkor is mentem. Akkor is csináltam, ha a pokolra kívántam magam és inkább feküdtem volna az ágyban. Elkezdtem kielemezni mindent, ami történt és történik velem. Mindent. Zombiként nem nehéz pártatlannak maradni :) Sokat segítettek megérteni a világot magam körül, azt is, én mit csszek el, azt is, mások mit csszetek el, hogy odáig lesüllyedtem. Ugyan "muszájmenni" dolgok még hosszú távon nem mennek, sőt, néha a boltban még tudok pánikolni, az összes fentit leküzdöttem. Mindent. Ha stresszelek, néha visszaköszönnek, de ennyi. Élem a mindennapjaimat mint egy normális ember. Tegnap jól éreztem magam. Mostanában, ha simogatom a kutyámat - akit végre képes vagyok hosszabb sétára vinni és nemcsak leszaladni pánikolva vécéztetni -, boldog vagyok. Tényleg. Köszönöm, de úgy érzem, hogy minden jogom megvan egoistának, nárcisztikusnak lenni, mert kiemeltem önmagam a szarból, miközben mindenki más csak őrültnek nézett, vagy csak etetett, éhen ne dögöljek már ott magamban. Mint valami rossz szobanövényt. Legalább részben kigyógyítottam magam valamiből, amiből emberek nem szoktak kigyógyulni még gyógyszerrel sem. Köszi, most már sokkal jobban vagyok. Köszi annak is, aki képes volt idáig végigolvasni , bár nem vártam el senkitől :D

Ha nem haragszotok, megtartom magamnak ezt a cseppnyi büszkeséget és dobbantok. Béke veletek.