Lehet élvezni az életet ha ronda vagy?

Teljesen átérzem a helyzeted és szívesen segítenék is, ha más nem "rossz példával". Ennyi idősen kezdődött nekem is a külsőmmel kapcsolatos szorongás. Középiskolába kerültem, rengeteg bántás ért a külsőmmel kapcsolatban, folyamatos céltábla voltam, lányoknak fiúknak egyaránt. Barátaim se nagyon voltak, haverok persze azért igen. Aztán kikoptak azok is mellőlem. De állandó szorongás. Ez aztán átment a munkámra is, állandóan semmirekellőnek éreztem magam, még 1 csavarbehajtásnál is szorongtam, hogy úristen, mi lesz ha ezt is elcseszem? Mivel nem kapta sosem pozitív visszajelzést a kortársaimtól, óriási megfelelési kényszerem volt az élet minden területén. Mivel az önértékelésem a 0 és a -1 között lézengett, képes voltam bármire csak hogy pozitív benyomást keltsek olyan emberekben, akik amúgy irrelevánsak számomra. Aztán 1 idő után totál bezárkózás, szórakozni nem mentem mert rögtön a középiskola jutott eszembe, nem akartam hogy rajtam röhögjenek, céltábla legyek meg hát "minek, a kutyának se kellek úgyse" önsanyargatás. Aztán volt 1 kapcsolatom ami a kihasználáson alapult (anyagi), na az aztán még jobban taccsra tett :) Szóval voltak ezek az önsanyargatós időszakok, aztán a sz.rok bele időszak, ezek váltották egymást. Nekem valaki azt mondta volna menjek pszichológushoz pofánröhögöm. Mit mondana? Meg különben is, akkor is ocsmány vagyok. Aztán 28 évesen egy nyári napon hihetetlen rosszullét jött rám. Erős hányinger, remegés, erős szívdobogás. Biztos csak influenza, 1 hét táppénz. Aztán felkeltem, mentem a munkába, ismét erős hányinger, 150-es nyugalmi pulzus... Megijedtem és féltem. Rengeteg orvoshoz járkálás, kardiológia, gasztroenterológia, amit el tudsz képzelni. Semmi komoly. Aztán együttéltem a hányingerrel. Hol kevésbé éreztem, hol intenzíven. Télre már szédültem is! Neurológus, MRI, nincs semmi. Jól van. Kimentem Ausztriába dolgozni mint ahogy korábban mindig télen. Aztán 2 hónap munka után kórház lett a vége, 240-es vérnyomás, megint kivizsgálás, semmi. Akkor fogadtam meg, hogy bármi is lesz, pszichológus. Elmentem pszichológushoz és annyit mondtam, hogy nem kell vájkálni a gyerekkoromban, tudom mi a szorongásom tárgya: a külsőm. Pár alkalom volt, elmondtam a gondolataim ami nagyon jól esett! (hiszen sosem beszéltem róla őszintén), mondott pár dolgot és sokkal jobban lettem. Ennél többet most nem írok, de tudnék még vagy 1 órán keresztül írkálni erről :D De a lényeg amit mondani akarok: ne fojtsd el magadban ezt a dolgot, kérj segítséget ha van rá lehetőséged! A vállvonogatás, a le.zarom, az együtt élek vele monológok működnek egy darabig, de sosem fog változást hozni az önértékelésben, és ha nincs megfelelő önértékelés akkor rombolod magad tudatalatt is. És ne várd míg arra ébredsz egy nap, hogy olyan rosszul vagy mint még soha és az orvosok csak tárogatják a karjukat! Persze most lehet azt mondod, hogy még ez sem érdekel, de hidd el, ha átéled (és át fogod ha így folytatod) akkor olyan félelem lesz úrrá rajtad mint még soha (életösztön). Teljesen mindegy hogy ronda vagy, hiányzik 1 karod, vagy 2 lábad vagy a p.csöd: kérj segítséget ha szorongsz miatta! Mert nagyon-nagyon sokáig, hosszú évekig lehet problémamentesen ezzel együtt élni, de aztán a tested benyújtja a számlát amit a lelked okozott neki. És ha ez megtörténik, hosszadalmas és fájdalamas procedúra kikeveredni belőle.

30/F