Képtelen vagyok elengedni egy barátságot. Mi tévő legyek?

Nos, sziasztok. A teljesség igénye nélkül próbálom összefoglalni a problémámat, amelyre tanácsokat szeretnék kérni, hogy megoldódjon.

huszonéves fiú vagyok, nem nagyon voltak soha igazi barátaim. A gimnáziumot egy kisebb településen jártam messze Budapesttől, ahol egyetemet végeztem. Szinte senki nem jött felsőoktatásba, pláne nem jó egyetemre, ezért hát az a minimális kapcsolat is megszakadt a gimis emberekkel. Aztán itt az egyetemen lett egy nagyon jó barátom. Teljesen másmilyenek vagyok külsőre, mégis nagyon jól kijöttünk egymással. Sajnos, én korábban is küzdöttem azzal, hogy elfogadjam önmagam. A lányoknál nem nagyon van sikerem, mivel nem vagyok az a karizmatikus, vonzó típusú srác, a hangom se öblös. Sok dologban különböztünk, mint az anyagi helyzet. Neki sokkal jobb volt, amit nem irigyeltem tőle, csak nehéz volt elfogadni, hogy ő a szüleivel minden évben megy nyaralni, síelni. Mi meg sehova. Ezért sokszor akaratlanul is bántottam, amit nagyon sajnálok azóta is. Persze mindenben igyekeztem mellette állni, és mindig önzetlenül segítettem neki; soha nem fordult meg a fejemben, hogy "elgáncsoljam". Aztán vége lett a barátságunknak, ami már pár éve bekövetkezett. Olyan hirtelen volt, és annyira mell bevágott, hogy zaklattam. Nem szeretnék félrebeszélni, az igazság ez. Ezt tettem vele. Valahogy mindig volt köztünk egy elszakítatlan szál, mivel a barátnője olyan ember lett, aki engem nagyon szeretett és átlátta a problémámat, mindig mellettem állt, és áll is azóta. Ennek a párkapcsolatban utána vége lett köztük. Ez a barát, akiről szó van, még ilyen nyomás alatt is tudta, hogy nem bánthat engem, mivel ő is szintén átlátta a helyzetet. Elnézett az ügy mellett, és én se léptem át sose a bizonyos határt, de ettől függetlenül van vaj a fejemen. Most viszont úgy néz ki, már minden szál megszakadt köztünk, nincsenek közös emberek, és én is és ő is más helyre megyünk tovább az életben. Persze mindketten tudjuk, hol a másik hol lakik, de ő már nem akar felém kezdeményezni. Sok gondot, nehéz napot okoz nekem a magány, ami abból fakad, hogy nincsenek olyan emberek az életemben, akiktől olyan szeretetet kapnék, mint tőle kaptam. Talán azért is lehetett ilyen túlzott a szeretet igényem, mert gyermekkoromban nem kaptam meg azt, nálunk nem volt szokás az intimitás, bújás és ölelés, mint más családoknál. Gyerekkoromban sem köttettek olyan barátságok, amelyek életre szólnának. Sokat változtam. Tartom a kapcsolatot néhány csoporttársammal, néha találkozunk, de többnyire interneten. Sose panaszkodom már, és van 1-2 ember, akikkel szinte minden héten telefonom beszélünk, de egy bizonyos mértékben mégis úgy érzem, velük nem tudok megosztani olyan dolgokat, mint vele akkor. Teljességgel megértem a félelmet, ami övezi őt velem kapcsolatban, hiszen hasonló helyzetben én sem viselkednék másképp. Néha van, hogy keresem, de már válaszokat egyáltalán nem kapok, ezért nem is próbálkozok. Vannak napok, amikor a szívem megszakad azért, hogy ezt elrontottam. Gyakran úgy érzem, jobb reménykedni, mint huszadjára is megkapni azt, hogy nem.

Remélem értitek miről van szó, és kíváncsi vagyok a Ti élményeitekre is, ha volt hasonló.

Köszönöm!