Mi értelme van az önbizalomhiánynak?

28-as, én őszintén szólva azt sem értem, mi az a komfortzóna. Ha magamban el kell képzelnem, akkor az valami olyan életmód, ami számodra kényelmes. Ha tévedek, akkor bárki javítson ki, szinonima alapján ezt feltételezem erről a kifejezésről. Tehát, ha valaki képes megteremteni egy olyan zónát az életében, ami számára komfortos, azt ugyan miért kéne elhagynia? Ha a medve talál magának egy szép barlangot, és megfelelő territóriumot a vadászatra, miért kéne elhagynia? Erre csak egy okot látok: kiégés. Amikor az ember megerjed attól, hogy mindig minden kényelmes, és ezért szándékosan keres kényelmetlen helyzeteket, mert még az is legalább új inger. Mondjuk, ha a ciklikusság elvét követem. Számomra kényelmes egy fotel, de öt óra után kegyetlenül megunok benne ülni, ezért felállok, és leülök egy kőkemény padra, ami kb tíz percig élvezetes, mert új inger, de mondjuk egy óra után már iszonyatosan kényelmetlen, úgyhogy felállok, visszaülök a jó fotelba, és rájövök, mennyire is baromi stimuláló benne létezni. Tehát, ha így nézzük, akkor van értelme elhagyni a "komfortzónát". Legalábbis, az én életfelfogásommal. Én az életben azt keresem, ami örömöt, boldogságot ad, a test stimulációját hajhászom, a dopamint, az endorfint. De nem drogokkal, nem mások kihasználásával, csakis saját magamon belül. Ebben a belső útkeresésben én semmi okot nem látok arra, hogy valaki önbizalomhiányos legyen. Csak abban az esetben, mint már mondtam, ha az ember másoknak árt. Mert onnantól nem kívánhat magának se jót. Ha szándékosan rosszat teszek másokkal, például átverem őket, megcsalom, hazudok, stb, akkor onnantól a sorstól ugyan ezeket várhatom cserébe. Az álmodozás megszűnik. Mert hogyan kívánhatnék én az életben bármi pozitívumot, boldogságot, ha én azt másoktól már elvettem? Ha bárki egoista, nárcisztikus elméje ezen felül is tud kerekedni, de a tudatalattija, a lelke mélye soha. Nem ugyan olyan lesz már a fagylalt íze, ha az ember azt gonoszként nyalja.

De bárki kifejtős véleménye érdekel. Mert az enyém az: teljesen mindegy, milyenek az életkörülményeid, ha másoknak nem ártasz közben. A lényeg csak annyi, hogy azt az életet HOGYAN ÉLED MEG. Tehát, ha valaki agyában korlátlan boldogsághormon felszabadítható akár egyetlen csokoládé megevésével is, vagy attól, hogy nézi a tájat és hallgatja a madarakat, akkor az már egy olyan élet, amire büszke lehet az ember. Míg ha valakinek luxusháza van, és minden hónapban elmegy máshova nyaralni, de esetleg a pénzét mások lehúzásával harácsolta össze, akkor lélek már nem lesz az emberben. Lelketlen nyaralások, kiégett jacuzzizás, álmosoly, a boldogság illúziója csipán, felszínes kapcsolatok. És mondjuk az ilyen embereknek legyen önbizalma?

Nem azt mondom, hogy minden gazdag egy hazug csaló. Vagy hogy minden sikeres ember mások eltaposásával, ignorálásával ért el sikereket. De a legtöbbjük igen. És az ilyen emberekre szokták azt mondani, hogy azért ilyen "sikeresek", mert volt önbizalmuk. És sokan erre a fajta gátlástalan önbizalomra irigykednek.

Pedig az is ugyan úgy önbizalom, de az egészséges fajtából, ha valaki a saját belső világában megteremti azokat az értékeket, amiket nem kell, hogy mások elismerjenek, elég, ha saját maga elismeri magának. És erre mégse jönnek rá sokan.