Hogyan élitek a huszas éveiteket?

25 éves nö vagyok

Diákmunkát 15-20-ig csiáltam suli majd okj mellett

21éves korom óta dolgozok megállás nélkül.

Párkapcsolatom van

De nincs se batát se barátnő. Párom előtt se voltak baráti kapcsolataim.

Nem olyan egyszerű barátságot kovácsolni pláne ha már tudod miért nem tudtál eddig. Én 22 voltam mikor rájöttem h rontottam el.

Huszas éveim végén viszonylag jó anyagi körülmények között élek, saját lakás, sok nemzetközi tapasztalat, írom a doktorimat és építem a vállalkozói dolgaim. Hosszú kapcsolatom után vagyok ismerkedős szakaszban. Barátom van annyi amennyit elbírok, van egy összejárós ivós társaság, egy gémelős, és egy sportolós baráti kör, néha keverednek. Illetve sok külföldi barátom van akik itt járkálnak, vagy én náluk.

Motivációm van sok, más kérdés hogy sok mindent kinyir a lustaság.

Húszas éveim közepén járok. Egyetemen tanulok, a sokadik képzésemen (és még tervezek), mostanra kezdek lassan ott lenni a karrieremben is, ahol szeretnék. 3 éve vagyunk együtt a párommal, viszonylag jól élünk, van otthonom is, egyelőre felfelé ívelnek a dolgok. Az utóbbi időben kezdtem nagyobb figyelmet fordítani a tudatosságra az életemben, úgy érzem, mind egészségügyileg, mind pénzügyileg ez lassan kifizetődik. Nekem is viszonylag sok barátom van, tulajdonképpen közös a baráti körünk a párommal, mindenféle ember van benne, akik egymással és velünk is jól kijönnek.

Anno háromszor ennyien voltak, amíg nem lettem leszarom ember, aki a maga dolgával foglalkozik, aztán vagy lesz társasága vagy nem. Végül lett, de nem is ez a lényeg, hanem hogy mennyit kell küzdeni a korosztályom jelentős részével, hogy mozdítsa seggét... És mindig, mindenhol hallom, hogy jaj de rossz, elmagányosodunk, biztos a net tehet róla meg az anyámkínja. Nem, te tehetsz róla (mármint nem te, hanem aki így viselkedik), azáltal, hogy azt hiszed, hogy a végtelenségig fognak hívogatni azok, akikkel folyamatosan lemondod a találkozót nevetséges okokra hivatkozva.

Én nem akarok mártírkodni, mert magamnak csináltam a bajt úgymond, de azt kellene látni, hogy másoknak is van munkája, mások is járnak mellette egyetemre, mások is sportolnak, másoknak is van igénye arra, hogy ne csak bebaszni kelljen, ha találkozunk. Másoknak is van családja, párkapcsolata és... élete. És ezek az emberek valami rejtélyes oknál fogva azt hiszik, hogy ettől különlegesek és olyan arroganciával képesek elmesélni, hogy hogyan lehetséges, hogy nem érnek rá egy éven keresztül betenni a lábuk egy összejövetelre amiatt, mert feleannyi dolguk van az életükben, mint nekem, hogy az valami hihetetlen. Én könyörögtem már nagyon sokáig nagyon sok embernek. Ahányszor szerveztem valamit, mindig rájuk írtam, hogy jöjjenek, nézzenek be, akár csak egy órára, mit vegyek, mit szeretnének rágcsálni, inni, legyen társas, nézzünk filmet, menjünk valahova? És soha, semmit nem tudtam adni, ami nekik jó lett volna. És oké, ha esetleg nem bírnak, de a legrosszabb az egészben, hogy sosem mondták meg, csak mindig ment, hogy most épp miért nem. Gondoltam, majd akkor ha online csevegünk a többiekkel együtt, kisebb - nagyobb csapatokban a hasonló érdeklődésűekkel, jobban eljönnek. Ez sem ment. Volt, aki eleinte azért nem írt a csoportos beszélgetésbe, mert nem ismeri őket személyesen (de eljönni azt nem jött volna, egy mozizásra sem, ahol azért nem kell sokat beszélgetni), utána meg azért nem írt, mert milyen ciki lenne már most megszólalni... És ezek az emberek merengtek nekem arról, hogy milyen magányoskák és fuj fuj mai világ, mennyire egyedül vagyunk. BASSZUS. Aztán meguntam. A hívogatást, a bátorítást, hogy más szorongásával és töketlenkedésével szórakozzak, hogy mindig csak munka közben meg félév közben meg más kötelesség kapcsán létezzen a kapcsolat köztünk. Meguntam, hogy folyamatosan én kérdezek, hogy ha beszelek magamról, semmit sem kapok vissza, hogy a kedvükre akarok tenni és ők azt hívják jó bulinak, hogy mindenki nekik térdepelt, de ők nemet mondtak. Tele van ilyen emberekkel a korosztályom. Még itt az oldalon is volt, hogy beszélgettem állítólag magányos emberkékkel, akik szerettek volna egy baráti kört és irigyelték azt, akinek van, és egy egyoldalú kínlódás volt, ahol én dobáltam fel témákat, én voltam a creepy, mert szerettem volna beülni valahova társasozni, én írtam hosszabb szövegeket érdektelen hümmögésért cserébe. Ez így nem megy. Kölcsönösség nélkül nem megy. Ezek az emberek maguknak csinálják a kis egyszemélyes poklukat és egyszerűen mintha nekik ez lenne a komfortos, csak az opciót akarják fenntartani, hogy mégse haljanak meg egyedül. De aki nem ad, azt egy idő után elfelejtik. Én is leszarom már azt, akinél ezt látom. Szólok egyszer, szólok kétszer, ha nem, hát nem, én ennél többet nem tudok tenni.

Az egyetlen jó tanácsom, hogy éld az életed és építsd a saját dolgaidat, az így is, úgy is kifizetődik. Akinek ez érdekes, az meg részt fog benne venni és veled fog tartani. Próbálkozz, legyél nyitott, de ne mások körül forogjanak a dolgok. A többség tényleg imád begubózni, csak néha eszébe jut, hogy jó lenne az életet nem szürkében látni. Nagyjából olyan gyakorisággal, amilyen gyakran arra gondol, hogy kellene valamit sportolni. Az sem működik egy gondolattól...

#6

Köszi. #4es vagyok. Azt meg igy utolag hozzatennem, hogy bar egyetemre jartam, 22 evesen lovesem sem volt mit akarok, majdnem ki is buktam. Sot, 25 eves koromig nagyon kovalyogtam, es ez utan talaltam meg azokat a temakat, embereket, stb akik motivalnak, es ez utan szivtam fel magam

20 és 23 éves korom között Budapesten éltem, a családommal, akikkel nagyon jó kapcsolatom volt mindig is. 21 éves koromban kezdtem el dolgozni az egyetemen és ekkor kaptam egy gyakornoki lehetőséget a tanulmányaimmal (művészettörténet) kapcsolatban. Igazából minden jó volt, a tanulás és a munka is jól ment, nagyon jó barátaim voltak, családilag se voltak problémák. Az egyetlen problémám az volt, hogy nagyon sokáig nem talált rám a szerelem és ez néha rosszul érintett.

22 évesen külföldön voltam Erasmus+-szal, ami több okból életre szóló élmény volt számomra, de többek között azért is volt fontos, mert itt jöttem össze a párommal. Miután visszajöttem Budapestre, távkapcsolatban éltünk kiegészítve annyival, hogy néha én utaztam el hozzá rövidebb-hosszabb időkre, néha pedig ő jött ide.

Miután lediplomáztam kiköltöztem a páromhoz (tegyük hozzá, ha ő nem lett volna, akkor is kiköltöztem volna, mert gyerekkori vágyam volt, hogy ott élhessek), amiben a szüleim minden szempontból támogattak. A hely, ahol a gyakornoki munkámat végeztem (majd 22 évesen kaptam rendes állást) felvette a kapcsolatot egy helyi intézménnyel, és egy állásinterjú után kaptam is állást. Jelenleg is ott dolgozok és nagyon szeretem, és szerencsére időm is van mellette minden másra.

Néha feljönnek bennem bizonytalanságok vagy gondolatok, hogy nem haladok elég jól, hogy ezt és azt még nem tettem meg, de ez csak az én mondhatni paranoiám. Nagyon elégedett vagyok az eddigi életemmel.

26/N