Van itt még valaki, aki ennyire nem bírja a magányt?

Ha akár egy éjszakára is magamra maradok úgy, hogy nincs kivel beszélgetnem, mindig rossz gondolatok törnek rám és nagyon sötéten látom a jelenemet és a jövőmet is. Sokáig voltam magányos, 1-2 évig, de elég volt, úgy érzem, elszakadt a cérna, nem bírom tovább. Amúgy nincsenek barátaim, csak egy-két netes havert sikerült találnom, ami ugye nem igazi barátság, csak valami pótlék, attól még ugyanúgy nincs életem. Ha közülük valaki nincs fent Facebookon, hogy tudjak vele beszélgetni, akkor nagyon rosszul érzem magam és olyan sötét gondolatok jönnek elő, hogy mindig kiborulok. Na, ez van most is. Nagyon nehéz volt nekem ez az utóbbi pár év és akármire nézek, mindig eszembe jut ez és félek a nehézségektől, meg az emlékeimtől is kiráz a hideg. Az rossz emlékektől azért, mert nem akarom, hogy megismétlődjön, a jóktól meg azért, mert akkor könnyű volt, most meg megint nehéz. Amúgy lefoglalni se tudom magam, csak kattogni. Régen szerettem olvasni, de most már az se köt le. Egyszerűen semmi, csak az, ha az utcán lehetek, vagy ha valakivel beszélgetek. Próbálok ismerkedni is, nyitott vagyok, a többi már csak szerencse kérdése. Csak utálom az éjszakákat, mert sose 100%, hogy valaki mindig fent lesz a neten és ilyenkor nagyon lassan megy az idő és nagyon nehezen bírom. Holnap napközben dolgozok, aközben nyugi van, csak akkor leszek nagyon rosszul érzelmileg, ha így magamra maradok, ráadásul a négy fal között. Nagyon kibírhatatlan. És már esély sincs rá, hogy valamelyik netes ismerősöm fent legyen, mert ilyenkor már rég fent szoktak lenni. Ilyenkor mi a francokat csináljak? Megőrülök. Van még valaki így?