Létezik olyan ember, akit nem zavar hogy nincsenek sem barátai, sem párkapcsolata?

Jelen, létezem. Sosem volt barátom, csak ismerősöm, az is csak olyan, aki akkor hív ha kell neki valami. Az hogy elmenjünk valami közös programra, na arról szó se eshet. Családon kívül nem köszönt fel senki a születésnapomon, és párkapcsolatom se volt még közel 25 éves létemre. Nem zavar, sőt kicsit se izgat. A környezetemet jobban zavarja. Persze volt időszak mikor elgondolkoztam rajta, de az a korszak véget ért már rég.

Szerencsére megtanultam egyedül élni, és nem akarom ezt az életet felrúgni. Pont olyan amilyennek lennie kell! Stressz, idegeskedés és kételymentes! Nem hiszem, hogy ezen valaha is változtatni fogok!

Ettől függetlenül nem vagyok antiszociális, szeretem az embereket, a munkám is hozzájuk köt. De ennyi, csak munka!

"Nem zavar, sőt kicsit se izgat. A környezetemet jobban zavarja."

Ezt én is érdekesnek tartom amúgy, hogy mennyire fontos már az embereknek, hogy másokon csámcsogjanak :D Féltés ürügyén persze, mert ez inkább csak rosszindulat sok esetben (tisztelet a kivételnek).

Fura, hogy ha valaki nem úgy működik, mint az átlag, egyből megbélyegzik. És ez kis hazánkban hatványozottan így van :S

sose volt senkim, persze nagyban az én hibám mert folyton csak álmodozok

dehát mit csináljak ha a valóság sza....r

Nekem sosem volt párkapcsolatom és barátaim sem a mai napig, de egyáltalán nem hiányoznak, mert ahogyan látom, minden barátság, csak érdekből van.

Párkapcsolat pedig egy rabság és elkötelezettség, egy kényszer emberi szokás és állapot.

Bár titokban néha álmodozom erről, DE ha arra gondolok ahogyan élnek a környezetemben élők, inkább a magányosságot választom és jól érzem magam így. Önálló vagyok, senki nem szól bele életembe és azt csinálok amit akarok és oda megyek ahova akarok és oda xarok ahova akarok.

Képzeljétek csak el, hogy milyen rohadt jó érzés, amikor külföldre megyik valahová és senki nem adja rám a pórázt és nem vagyok időhöz kötve és nem élek rabszolga életet, mint akinek családja van.

Amúgy semmi bajom az emberekkel és mindenki úgy éli életét, ahogyan jónak látja.

azért titokban mindenki arról álmodozik hogy milyen jó lenne ha lenne legalább egy jó barátja

mert egyedül utazgatni elég unalmas

nincs kihez szólni

nincs kivel együtt nevetni :(

ja az ember egy idő után megszokja

nem kell senkihez alkalmazkodni

marad az álmodozás

Ha valaki elég tartalmas ember, remekül elvan egyedül, minden élethelyzetben.

Ha útközben talál olyan egyedet, akivel jól érzi magát, akkor lehetséges a párkapcsolat és a barátság.

Ha nem, és csak a külső kényszer miatt akaszkodik rá valaki(k)re, az szánalmas dolog, bár ezt várja el a környezet. Hatalmas respect azoknak, akik ellenállnak ennek a kórnak. :)

Persze szerencsés az, akinek van BARÁTja és/vagy JÓ párkapcsolata, de enélkül is lehet boldog, teljes életet élni. Inkább a kiegyensúlyozott egyedüllét (ami nem egyenlő a magánnyal!), mint a társas magány, amikor a felek csak gyilkolják egymást.