Ti is éreztetek már így? Mit csináljak? Hogyan tudnám ezeket az érzéseket leküzdeni?

16 éves lány vagyok. Nem olyan mint a többi. Ez kiskoromtól kezdve így volt. Teljesen más dolgok érdekeltek és máshogy is néztem ki, szüleimnek sosem volt sok pénze így ruházkodni sem nagyon tudtam/tudok úgy mint a többiek akik ezért mindig belém rúgtak egyet. Sosem ment a matek és rendszeresen sírtam a hátsó sorban matekórán első osztálytól mert nagyon szerettem a szüleimet és nem akartam csalódást okozni és magamnak is meg akartam felelni. Sosem voltak barátaim bármit is tettem, közeledtem valamiért mindenki eltaszított magától... Csak az olyan emberek "fogadtak be" akiknek nincsenek barátaik mert stréberek vagy mittudomén.... Velük meg sosem volt közös témánk a házi feladaton és a tanárokról való beszélgetésen kívül úgyhogy őket meg én kerülöm... lassan 17 éves leszek és ez 10 éve így megy. Magányos vagyok és csúnyánk, semmirekellőnek érzem magam. Elég izmos alkatom van és mindig utáltam, hogy nem lehetek olyan szép vékony mint a korombeli szép alacsony vékony lányok. Sosem sportoltam, de anyukám is és apukám is kajakosok voltak úgyhogy széles vállam van és mellem alig.... A lábaimtól egyenesen hányingerem van.. Mintha fiú lennék néha ez az érzésem. Sírva írom le ezeket annyira magányos vagyok és mindent megadnék, hogy olyan lehessek mint a többi ne ez a szemüveges dagadt kis senki aki semmire sem jó.. Soha nem voltam jó semmiben, nem egyszer gondolkodtam öngyilkosságon mert nem bírok ennyire egyedül lenni. Nem mertem megtenni.Nem merek edzeni járni mert annyira félek emberek közé menni, amiatt ahogyan kinézek és ahogy beszélek ahogy mozgok. Minden undorító... Erről nem merek beszélni senkivel egyszerűen csak nem megyek utcára ha nem muszáj és ha kell akkor is megbújok a tömeg mögött... Igyekszem nem mutatni az arcom... Annyira elszomorít ez az egész.... Nem szeretnék így élni.... Segítsetek kérlek...