Életcél, létezés megtalálása, kilábalás a magányból, depresszióból?

Egyszerűen már hányingerem van. Ezidáig a magányos, csalódásokkal teli életemet ki tudtam pótolni film, sorozat nézéssel, könyv olvasással, videojátékozással, órákig tartó netezéssel. 4 hónapja felmondtam a munkahelyemen, mert már nem bírtam. Hülye emberek, nagyon alacsony fizetés. Utáltam. Szüleimmel lakom. Se barátaim, se barátnőm. Ez alatt a 4 hónap alatt kialakult az, hogy már ezek a dolgok sem tudják elvonni a figyelmem. Videojátékozást, mint hobbit fel is adtam. Ha leülök megnézni egy filmet már csak azért teszem, mert abszolút nem tudok mit csinálni. Elszoktam menni hosszú sétákra, hátha történik valami, elüt az autó, leütnek, összetalálkozok életem szerelmével, akármi. De csak kínlódás megy. Egyre többet van hányingerem, sokszor nem tudok aludni, mert csak agyalok, és olyan érzés fog el mint aki rögtön kiakar ugrani a bőréből, talán hasonló lehet a pánikbetegeknél, mint amikor rohamuk van.

Jelenleg Magyarországon fogalmam sincs hol találnék munkát, vagy egyáltalán akarnék. Albérlet mindenütt drága, 80-120 ezer forintból meg nem lehet megélni. Környékünkön a 80 ezer forint megállít, és tele vannak a munkahelyek fogatlan, buta emberekkel, akikkel még beszélni sem tudok. Az elmebajos főnökség már csak hab a tortán. 27 éves vagyok, és úgy érzem nagyon nehezen tudnék bármibe is belekezdeni. Menjek egyetemre? Miből fizessem? 31 éves koromig lakjak anyámékkal? Utána nekem ki fog munkát ajánlani? Rakjak le egy szakmát? De mit, ha azzal csak külföldön lehet munkát találni? Menjek egyből külföldre? Voltam, több évig, nem voltam elragadtatva tőle, még úgy sem hogy gyakorlatilag itthon senki sem várt.

Én ezt tényleg azért írom, mert ötleteket, segítséget várnék, és nem panaszkodni, kifogásokat keresni. Nagyon sokszor elgondolkodok az öngyilkosságon, de tudom hogy szüleim mennyire összeroskadnának. Igazából mindenem megvolt az életemben, jó gyerek korom, tinédzserkorom, szüleim mindig is foglalkoztak velem, ha egy kis pénz kellett kisegítettek, tanácsokat adtak. Ezért is szomorú hogy ilyen mélyre süllyedtem. Mindig is úgy gondoltam magamra, mint egy normális, értelmes ember, aki egyszer sokra fogja vinni, aki majd egyedül is fenn tudja tartani a családját, és jó életet lesz...

Például egy párkapcsolatot már el sem tudnék magamnak képzelni, pedig nagyon szeretnék. Korábban úgy gondoltam 27 évesen már lassan majd a gyerekvállaláson fogok gondolkodni, ehelyett még azt is egy elérhetetlen célnak látom, hogy egy barátnőt szerezzek. Mert ugyan tényleg ki akarnak egy munkanélküli, depressziós, céltalan férfival összejönni?

Komolyan őrülten keresem erre a megoldást, de nem találom. Legalább valamihez értenék, valami érdekelt volna az életbe, de semmi. Nem érdekeltek az autók, hogy autószerelő legyek, vagy egyéb férfi szakmák. Nem volt semmihez sem tehetségem, nem tudok rajzolni, nincs nyelvérzékem, beszédkészségem, kézügyességem. Egyszerűen passz, hallgatok spirituális dumákat, hogyan szakadjak ki ebből az egészből, de nem értem őket, vagy hogy egyáltalán lenne bármilyen hasznuk is.