Elsősorban a tanárokhoz szól a kérdésem egy gyakori iskolai jelenségről. Ti szakmailag elfogadhatónak tartjátok, hogy csak azért engedjétek át 0 teljesítménnyel a rossz magaviseletű tanulókat, hogy megszabaduljatok végre tőlük?

Előre szólok, elég hosszú lesz a történetem, amit most ide leírok, de engem végtelenül felháborított, és eldöntöttem, hogy abba is hagyom ezt a szakmát. Szóval én is csatlakozok a sok fiatal tanárhoz, aki pár év tanítás után menekül ebből, viszont jó lenne, ha a sok hülye tanár észhez térne, és elgondolkodna azon, hogy a szakma talán miattuk is olyan lesajnált, amilyen, és nem csak a fizetésre és más külső dolgokra fognák azt, hogy miért nézi le mindenki őket, miért nincs semmilyen presztízse a szakmájuknak, és hogy miért nem tudják az érdekeiket érvényesíteni...

Tehát a történet:

4 éve tanítok egy helyen a diploma megszerzése után. Eleinte segítőkészek voltak velem, "mentorkodtak" felettem a kollégák, sőt, évek után az új kollégákat már rám is bízták, hogy én is segítsek az ő beszoktatásukban. Viszont azt is észrevettem, hogy az iskolában tekintélyelvűség uralkodik, azaz az idősebb tanárok nem igazán hagyják szóhoz jutni a fiatalabbakat, az értekezleten szabályosan rossz szemmel néznek rám, ha elmondom a véleményemet, kb. hogy merek belebeszélni a nagyok dolgába. Vagyis nem a szakmai tudás számít, hanem az életkor. Persze én fejet hajtok a nagyobb tapasztalatú tanárok előtt, viszont szerintem jogosan nem tetszik, hogy másodrendű kollégaként kezelnek pusztán az életkorom miatt, és ezt éreztetik is. Ez az avitt, kádári miliő eleve idegesített, de eleinte lenyeltem.

Magáról a pedagógiai értékelésről még annak idején elég komoly előadások voltak egyetemen, és szigorúan számon is kérték az elméletét, szóval én ezt mindig is egy komoly, egzakt, a tanári munka szakmai eszköztárában egy fontos dolognak tartottam (ami egyébként nem csak az osztályzást jelenti, de ez most mindegy). A "terepen", azaz egyetemen kívül a való életben viszont állandóan találkozok azzal a jelenséggel, hogy a tanárok csak azért nem buktatnak meg nulla teljesítményt produkáló diákokat, mert 1. az igazgatónak kell utána magyarázkodniuk, és ezt nem szeretnék (tehát a 0 tanulmányi teljesítményű gyerek megbuktatása miatt a tanárnak kell magyarázkodni...), 2. az igazgatónak utána magyarázkodnia kell a tankerületnek a rossz statisztika miatt (azaz az igazgató számára ez nem nevelési-pedagógiai kérdés, hanem statisztikai, és a rossz bukási statisztika rossz fényt vet a hülye iskolájára, és ezt el akarja kerülni), 3. ez a legegyszerűbb módja, hogy a nem kívánatos, tanárok számára kényelmetlen gyerektől megszabaduljanak. Vagyis... A gyerek rúg-kapál, rosszalkodik, másokat bánt, verekszik, a tanárt szemtől szembe k. anyázza, az órát végig trollkodja, idő megy el a fegyelmezésére, nem csinál semmit, és világos, hogy nem is akar. És mi az eredmény? Átmegy kettessel...

Ebben az évben átvettem egy szülni készülő tanártól a 8. osztályát. Ebben az osztályban volt egy tipikusan ilyen gyerek. Én minden pedagógiai módszert megpróbáltam, hogy valamilyen teljesítményt kicsikarjak belőle, de mintha a falnak beszéltem volna. Ehelyett a gyerek velem pofátlankodott végig, az órán rengeteg idő ment el az ő fegyelmezésére, és tényleg semmit nem AKART csinálni. És az az igazság, hogy tudta is nagyon jól, hogy nem is kell neki semmit csinálni, mert eddig is átengedték a semmivel... (ez amúgy kulcsmondat ám).

Csakhogy bennem csalódnia kellett, mert én az érdemjegyei alapján félévkor előzetesen beharangoztam neki az egyest, amit az osztályfőnökével is közöltem. Erre a félév vége felé behívott az igazgató, és közölte velem, hogy soron kívül feleltessem le szóban ezt a gyereket, és adjak neki félévi jegynek kettest, mert senki nem akarja, hogy megbukjon, ugyanis ezt a gyereket a tanárok nem kívánják jövőre is az iskolában látni, mert hosszú ideje megszenvedte már mindenki az ő jelenlétét, és elegük van belőle. :D A fele tanári kar szenved miatta már hosszú évek óta (jaj, szegények), és ne én legyek már az, aki pont a nyolcadik osztályban kezd el a finisben hepciáskodni...

Ez az eljárás eleve felháborított, ugyanis ez számomra megalázó, kb. azt sugallja felém, hogy a tekintélyelvűség nem ismeri el a diplomám értékét, semmibe veszi a szaktudásomat, mert nem tiszteli azt a szakvéleményemet, ami alapján én úgy döntöttem, mint kompetens szaktanár, hogy ez a gyerek ezt az értékelést érdemli a felém produkált teljesítménye alapján. Ezt most azért írtam le ilyen hülyén, hogy érthető legyen, miért háborított fel első körben.

De nem volt mit tenni, ezt kívánta a felettesem. Úgyhogy nagyon korrekt módon napokkal előtte megbeszéltem a gyerekkel, hogy X időpontban várom X teremben és X anyagból (amit oldaltól oldalig megadtam neki) számon fogom kérni. Közben forrt bennem a düh, hogy olyat kell kényszerből csinálnom, amit zsigerből ellenzek. De a felelés végülis megtörtént (de sajnos elkövettem azt a hibát, hogy nem volt bent egy másik tanári személy, mint tanú, persze csak utólag jöttem rá, hogy ez fontos lett volna).

Viszont a gyerek nézett rám bambán, és amikor kérdeztem tőle valamit, semmi értelmeset nem tudott mondani, csak hülyén nevetgélt össze-vissza. Ekkor (csak hogy a saját lelkiismeretemet megnyugtassam), a nyolcadikos gyereknek elkezdtem kb. harmadikos-negyedikes szintű kérdéseket feltenni, de ezekre sem tudott semmit sem válaszolni! Mire is kéne nekem átengedni? És hogy jutott el ez a nyolcadikig? Na hagyjuk már ezt, felkeltem, és mondtam neki, hogy ennyi volt a felelés, és mérgesen eljöttem onnan, és beírtam az egyest félévre a Krétában azon nyomban, szinte felrobbantam a méregtől. De nem is a gyerekre voltam mérges, hanem az igazgatóra.

Aztán az történt, hogy az igazgató behívta a gyereket (!!!!), és megkérdezte tőle, hogy mi történt. A gyerek közölte, hogy megbukott, és úgy adta elő, hogy kb. 3 percig kérdeztem tőle 1-2 dolgot, majd felkeltem és szó nélkül eljöttem, szóval ő nem tudja, hogy mi van.

Erre behívott az igazgató, és mérgesen lecseszett, hogy mit képzelek magamról, és hogy ő világosan utasított (!!!!!), hogy engedjem át a gyereket, erre meg tessék-lássék módon csináltam valamit (!!!!!), de nyíltan szembe megyek az akaratával és bla-bla. És a végén még én jöttem ki úgy, hogy a nagy egyetértésben lévő igazgató-hülyegyerek pároshoz képest még én voltam a gonosz, aki mindennek az elrontója.

A féléves tanári értekezleten is ezt a narratívát adta elő, és azóta is ki vagyok pécézve. De a többi tanár sem áll az oldalamra, mert ők csak annyit látnak a történetből, hogy jól a nyakukra akarom sózni a gyereket a következő tanévre is. Lehurrogtak, hogy fogjam be a számat! Az az igazság, hogy ezen az értekezleten nem tűrtem tovább a méltánytalanságot, ami ért, és konok fejjel szólásra emelkedtem, és jól lecsesztem az egész bandát, és kifejtettem, hogy ez, amit itt előadnak nekem, ez nem pedagógushoz méltó, és az ő szaktudásukat kb. ugyanannyira értékelem, mint a szóban forgó gyerek teljesítményét. És ha legközelebb ilyen színjátékot kérnek tőlem, és előre utasítanak, hogy milyen jegyet adjak, akkor erre hívjanak be az utcáról valamit, mert "én ehhöz nem köllök". És tüntetőleg fogtam magam és eljöttem az értekezletről. Azóta (habár néhány tanár fű alatt, hogy más ne tudja meg, óvatosan kifejtette nekem privátban, hogy az ő szemében Batman vagyok) a nagy többséggel, köztük a vezetőséggel hidegháborúban állok.

Úgyhogy ezek után én eldöntöttem, hogy nekem ebből elég volt, szánalmas ez az egész, egyszerűen nem tudom komolyan venni! És ez alapvetően befolyásolja a nyomorék sztájkjukhoz való hozzáállásomat is...

A sztárjk apropóján gondoltam ezt a történetet megosztani veletek, hogy ha esetleg valaki nagy egyetértésben van a tanársággal, megismerjen ilyen bennfentes aspektusokat is a kulisszák mögül, mielőtt nekiállna véleményt alkotni.