Az elengedés/túllépés feltétlenül azt jelenti, hogy többet nem gondolok/gondolhatok rá?

Kb. fél évvel ezelőtt volt egy rövid kalandom egy pasival. Utána volt egy rövid kis félreértésünk, hülye viselkedés mindkettőnk részéről, majd találkoztunk, beszélgettünk, tisztáztuk. Megviselt a dolog, nem miatta alapvetően, hanem sok egyéb régi sebet és abból eredő problémát hozott a felszínre. Nagy önismereti lecke is volt nekem. Nem bánok semmit (részletek nem is fontosak).

Azóta is minden nap gondolok rá. Nem vagyok/nem voltam belé szerelmes, nem erről van szó. A jó pillanatokra, a csókokra, az izgalomra. Néha azon is elfantáziálgatok mi lett volna ha valamit másképp csinálok/nem csinálok semmit.

De tulajdonképpen az én agyam gyerekkorom óta így működik. Mindig is sokat fantáziálgattam csak úgy. Nem tudom miért. Nem kórosan persze. Aztán fiatal lányként, tiniként ahogy kezdődött az érdeklődésem a fiúk iránt, bárkiről volt szó, mindig sokáig tartott túllépnem ezeken az élményeken. Gimis koromban (olyan 16 voltam) életemben először kezdeményeztem egy srácnál akin úgy láttam tetszek neki (visszagondolva is csak arra gondolnék), de elutasított igaz tök normálisan. Mégis olyan mély nyomot hagyott bennem, hogy kb. 1,5 évig gondoltam rá.

Sokszor tehernek érzem, hogy ìgy működöm, lassan dolgozok fel dolgokat. Elemzem magamban, tanulok belőle, tanulom magam. De sokszor nehezíti az életem. Egyrészt nem tudom, hogyan lehetne ezeket az elengedési folyamatokat gyorsítani.

Másrészt felmerült bennem, hogy az, hogy gondolok valakire vagy egy élményre az feltétlenül azt jelenti-e, hogy nem vagyok túl? A kérdés elején felvázolt férfire és a vele való élményeimre is talán azért gondolok sokat, mert azelőtt soha senkivel nem volt ilyen kémia és szenvedély. És jó volt. Baj ha sokáig gondolok ilyenekre? Azt jelentené nem vagyok túl? Vagy csak jól esik?