Miért maradunk benne egy rossz kapcsolatban, ha lenne lehetőség másfelé lépni?

Egyik kedves ismerősöm nem olyan rég megházasodott. A lány tőle majdnem egy évtizeddel fiatalabb, éppen csak kilépett a való életbe. A szex köztük ímmel-ámmal működik, a fiú állandóan panaszkodik, mert nem kedveli felesége szüleit, ennek ellenére ő volt az, aki hozzájuk költözött, amíg nem tudnak saját lakást venni. A fiú egyébként a lányra is megállás nélkül panaszkodik, mert lusta, nem dolgozik, nem empatikus, stb.

Lett volna lehetősége egy másik nőt választani, de eldobta magától, maga sem tudja, miért. A barátai szerint sem biztos, hogy egymáshoz valók a feleségével.

Állítólag szereti, de ekkora mértékű kritikával mégis miként? Szerintem ez már csak megszokás, szerinte szerelem.

Egy másik ismerősömék saját házat vettek, együtt választottak, majd a pasi bejelentette, hogy a leendő gyermekei anyjának nevére (már 10 éve együtt, babát terveznek) csak 1/6 részt irat a házból (ő is bele fog fizetni), ha elválnak, mehet isten hírével. Rendszeresen megalázza, rá akarja fogni, hogy miatta vették meg a házat, hogy összejöjjön a baba, és neki is kellett vizsgálat is ismerősöm hibája volt. Mégis vele van, mert szereti, bár elismeri, hogy már nem olyan. Hozzátenném, hogy a lány apja halála után egy hónappal (pont a forduló napján) a srác bulira akarta vinni az ismerőst. Normális az ilyen? És az, aki ilyen emberrel marad?

Miért maradunk benne egy rossz kapcsolatban szerintetek? Félelem? Megszokottság? Vagy csak én vagyok túl unempatikus, intolerálns? Meséljetek!