Csak én nem értem, hogy tud kialakulni a családon belüli erőszak, folyamatos bántalmazás?

Az egész gyerekkorban kezdődik az ilyen nők nagyrészét gyerekként bántják fizikailag, érzelmileg. Gyakorlatilag az érzést megszokja hogy ő semmit nem ér, sajnos az ilyen nők akaratlanul olyan kapcsolatba keverednek ahol a parjuk olyan mint a bantalmazo szülő akivel átéli ugyanazt mint gyerekként. Ahoz gyenge hogy kilépjen a kapcsolatból mert pl. azt érzi hogy egyedül nem tud megélni, akár anyagilag sem.

Általában az ilyen ember nem egyik pillanatról a másikra teszi ezt, hanem hosszú előkészületek után. Hónapokig, akár évekig módszeresen építi le a társa önbecsülését, mígnem az végül el is hiszi, hogy neki a verés kijár.

Vicces vagy, Kérdező:) Olyasmiről alkotsz véleményt, amit nem értesz. Kívülről minden olyan átkozottul egyszerű, de ha az ember olyan helyzetbe kerül, akkor ahhoz is idő kell, hogy elhiggye, vele történik az egész rémálom, nem hogy egyből lépni.. Aki ezt meg tudja tenni, annak előtte sem volt rendben a kapcsolata, és nem szerette igazán a párját. Mindezt azért állíthatom, mert én is voltam bántalmazott nő, és nagyrészt pont amiatt kerültem ilyen helyzetbe, mert egyáltalán nem adtam meg magam az exemnek. Mivel soha életemben nem volt a környezetemben ilyen típusú pár/ember, és nem olvasgattam női magazinokat, pszichológiai fejtegetéseket vagy GYIK-et, ráadásul első szerelemről volt szó, egyáltalán nem vettem a jeleket, amiből következtethettem volna a végkifejletre. A kapcsolatunk első három éve szép volt, és tudom, hogy az exem szeretett. Az, hogy számára a szeretet mennyire összefonódik a birtoklással, csak felnőtt fejjel értettem meg. A szociopata embertípusról is csak azután hallottam először, hogy bőven a hátam mögött hagytam azt a kapcsolatot, de sejtem, ő is az volt. Persze az első három évben is próbálta rombolni az önbizalmamat, de ez lepergett rólam, kisebbrendűségi komplexusnak tudtam be részéről, mert ő a klasszikus női-férfi szerepeket részesítette előnyben, én pedig eléggé öntudatos és önálló voltam a buzgón bólogató és szemérmesen a sarokban kuporgó, kitartott háziasszonyka képéhez képest. Pusztán ennek köszönhetem, hogy soha nem hódoltam be neki, és volt erőm lépni, amikor végre lehetőségem adódott rá. Az első pofon 3 év után csattant, mert szerinte túl nagy volt a szám, holott tudtam és tudom, hogy igazam volt. Utána persze teperés, mint ahogyan a nagy könyvben meg volt írva, és egy évig minden jól működött.. Eleinte nagyon felháborodtam azon a pofonon, aztán összevetettem az elmúlt évekkel, és úgy éreztem, nem húzok le ennyi évet a WC-n egy hibáért. Kapott még egy esélyt. Sosem bocsátottam meg, és nem hibáztattam magam, de az élet ment tovább. Mikor ez másodszor megismétlődött, már menni akartam, de nem tudtam, mert nem volt hova. Gőzerővel dolgoztam a megoldáson, de közben egyre súlyosabb dolgok történtek közöttünk, már nem éreztem magam egy percig sem biztonságban. A mai napig meggyőződésem, hogy benne két személyiség élt, egy normális, és egy gátlástalan, ami csak néha bújt elő belőle, de ettől még sosem voltam olyan "önfeláldozó", hogy úgy érezzem, mindezt elviselve mellette kell maradnom, mert szeret engem. Abban a néhány beszámíthatatlan pillanatban bármi történhetett volna. Végül a barátaim húztak ki a sz*rból, annyi év alatt ugyanis már szinte minden visszaút leomlott, amerre menekülhettem volna. Azóta sokkal óvatosabb vagyok és többé nem kerültem kapcsolatba bántalmazó személlyel, szóval nem mondható el rólam, hogy direkt ehhez a típushoz vonzódnék. A mostani tapasztalatommal már nagyjából meg tudom ítélni az embereket, de a legtöbbekről szerintem csak akkor derül ki a valódi személyiségük, ha az ember huzamosabb ideig együtt él velük. Egy gyenge, alapból önbizalomhiányos személy, aki ráadásul mondjuk szül is 1-2 gyereket a kapcsolat első néhány évében, nem is tudom, hogyan szabadulhat később, ha a helyzet elmérgesedik. Én nagyon bánom, hogy annyi évet elvesztegettem fiatalon, de nagyon sokat tanultam abból a kapcsolatból, önmagamat is jobban megismertem. Nekem növelte az önbizalmamat az, hogy kikászálódtam egy vesztes helyzetből, és megerősítette egyéb kapcsolataimat, akik segítettek kérés nélkül, mikor szükségem volt rájuk. Igaz, hogy mindig van más választás, de nem mindig tud az ember lépni az első pillanatban. Azokat én sem sajnálom, akik megelégednek ezzel az élettel, de akik hajlandóan tenni a menekülésért, teljes mértékben támogatom. Sok tanácsot adtam már ezen a fórumon és máshol is. Úgy érzem, ha velem megesett, tényleg bárkivel megtörténhet, de nem kell mindenkiről lemondani, aki egyszer ilyen helyzetbe csöppent. Lehettem volna okosabb anno, de hagytam, hogy az érzelmeim befolyásoljanak. Dolgozhattam volna a menekülésen már az első eset után, de akkor még bíztam benne, ha nem így lett volna, egy napot nem maradok vele tovább. Nem hibáztatok senkit azért, mert így jártam, csak magam. Többé nem leszek senki áldozata. Ettől függetlenül nem érzem úgy, hogy megérdemeltem volna, amit kaptam. Ugyanazt csináltam, mint bárki más, csak rossz lóra tettem. Egyszer bárkivel megtörténhet. Ha valaki másodszor is beválaszt, és az első jel után nem menekül, pedig már tudja, mi vár rá, (és még gyereket is vállal!!) én arra mondom, hogy ő választotta azt az életet, nem kell érte sajnálni.