Hölgyek, nektek mi a fontosabb a párotokat illetően?

Rám az A igaz, apámra a B jellemző (nem erkölcsi problémája van a munkahelyével, hanem csak simán gyűlöli magát az adott munkát és a kollégákat), szóba sem jöhetne hozzá hasonló férfi ebben a tekintetben. Huszonévesen még belefér, ha pár évre olyan munkát vállal valaki, amit nem élvez különösebben, mert ha nem toltak alá a szülők mindent, akkor az élvezetnél fontosabb megteremteni a felnőtt élet alapjait, de hosszú távon ebben tönkremegy az ember.

Nekem nem kell olyan pasi, aki nem tud aludni a szorongástól, reggel hányingerrel és gyomorgörccsel kel, munka után nem lehet hozzászólni és lábujjhegyen kell otthon járni, mert a legapróbb f#szságok miatt is kiabál és őrjöng és pár év vagy évtized után esetleg alkesz, gyógyszerfüggő vagy hasonló válik belőle. Nem kell olyan pasi, akinek már fiatalon magas vérnyomása van az állandó stressztől, nem akarok senkit pátyolgatni, mikor a reménytelen, elbaxott életéről panaszkodik és nem akarom senkivel izgatottan várni a nyugdíjat már 30 évesen (aztán a következő pillanatban beszorongani azon, hogy lehet, hogy nekünk már nem is lesz és/vagy meg sem érjük). A leendő gyerekeimnek nem kell olyan apa, aki a munka miatt felcseszve velük üvöltözik, ha nem tudják megoldani a matekpéldát és magát állítja negatív példaként eléjük.

Ezekért engem a világ összes pénze sem kárpótol, de persze ez csak én vagyok.