Ennek a kapcsolatnak van értelme? Lehetünk boldogok?

Hosszú sztori lesz...

Mikor összeismerkedtünk egy "macsó" szókimondó embernek tűnt, akiben rengeteg szeretet és gondoskodás van. Egyező célok, hasonló érdeklődés, jövőkép.

Elég korán becsúszott egy baba (védekezés mellett), s úgy döntöttünk megtartjuk, elterveztük a közös életünket. Sajnos elvetéltem :(

Már ekkor is voltak furcsaságok: nem igazán ölel, csókol meg, utcán nem fogja a kezem, mert ez b*zis és ő nem fog nyáladzani.

Rengeteg problémája és sérülése van régről (egy időben ivott és drogozott is, de úgy tűnt, hogy ezt leküzdötte), úgy tűnt, hogy csak biztonságot és szeretetet kell neki adni, s idővel megnyílik és képes lesz szeretni...

De egyre nehezebb a helyzet, mert még akkor is duzzogó gyerekként viselkedik és b*nkózik velem, ha nem haza megyek rögtön munka után, hanem megnézem az épp útbaeső szüleim.

Az összes barátom ignoráltam miatta (szép lassan, észre sem vettem a folyamatot), mert állandóan tudni akarta kivel mit beszélek és mindenki egy rohadék: ha nő akkor kihasznál, ha férfi akkor meg akar d*gni. Nem merek senkivel találkozni, mert tuti azt hiszi megcsalom és napokig könyörögnöm kell, hogy szóbaálljon vagy normálisan viselkedjen velem.

Vannak furcsa megjegyzései is, mint például, hogy a közeledő záróvizsgámnál: mennyit kell majd térdelned, hogy meglegyen?

Sokszor vagy burkoltan, vagy nyiltan, de k*rvának titulál.

Mindemellett én támogatom mindenben, a szüleit mikor betegek lettek vele együtt ápoltam őket.

Nem mondom, hogy én vagyok a tökéletes NŐ, de főzök, mosok, takarítok, jól fizető állásom, lakásom van, elvileg ronda sem vagyok, tehát nem vagyok egyik sztereotípia-véglet sem.

Imádom a szexet, mind a kettőnknek nagy igénye van, de kérem az előjátékot vagy változatosságot, akkor megsértődik, hogy ő nem könyörög (mi a könyörgés abban, hogy csókoljon, símogasson meg szex közben??). Meg ki találja hogy nekem más kell mert ezek szerint nekem már nem jó vele.

Aztán meg átcsap: kedves, odafigyel rám. És ilyenkor mind semmiségnek tűnik amiket fenn leírtam.

Kértem, hogy menjünk el terápára (elkezdtem pszichológushoz járni, mert iszonyú traumás évünk volt), teljesen kiakadt, azt mondta, hogy egy f*szság és ha nekem egy másfél éves kapcsolatban erre van szükségem, akkor inkább elhúz tőlem a fenébe.

Igazából ahogy írom látom mit kellene tennem, de mikor normális, akkor meg úgy érzem ő az igazi. Olyan dr. Jekyll és Mr. Hyde az egész ember.

Nem normális, hogy folyton azon esz az ideg, hogy mikor borul el megint az agya és lesz velem egy haddnemondjam mi...

Csak valahogy így közel 30-hoz az elvesztett baba által kreált álomkép olyan erősen itt tart és egyszerűen nem tudom mi a következő lépés...

Tudok valamit tenni, hogy helyrehozzam? Vagy reménytelen? Akármit próbálok vele megbeszélni ignorál és kizár. Azt mondja csak hisztizem. Van egyáltalán értelme?

Köszi, hogy elolvastad és segítesz egy-két jó szóval.