Sok embert ismertek, aki egész életére egyedül maradt? Megéri inkább megalkudni?

Annyi sikertelen tinder randin vagyok túl, semmi kedvem az egészhez. Nagyon örültem, mikor végre sikerült valakit megismernem személyesen, az elején úgy is tűnt, hogy jól mennek a dolgok, de mára már úgy érzem, hogy nem becsül meg eléggé, nem én vagyok az ideálja, ritkán mutatja ki a szeretetét. Nem erre vágyom, de egyszerűen belefáradtam ebbe az egész ismerkedős dologba, néhány csalódás ért már, pozitív tapasztalatom nincs sok. Egyszerűen unom ugyanazokat a köröket lefutni, pláne, hogy már vagy 30 fiúval is randiztam, és csak ebből lett párkapcsolat.

Hülyeségnek tartom, hogy mindenkinek van egy nagy ő, hiszem rengeteg agglegény/vénlány marad. Megéri megalkudni, és elfogadni, hogy talán sosem szeretnek majd annyira, mint elvárom? Egyedül lenni nem szeretek, nem bírom a magányt. Nincsenek nagy problémák a kapcsolatban, nem bánt, nem csal meg, stb. Hogy tudjam megkülönböztetni a való világot a tündérmesétől? Honnan tudhatom, hogy igazából ez a normális, és túl sok törődést igénylek? Vagy hogy igenis foglalkozik majd velem valaki annyit, ahogy én azt elképzeltem?