Akik szakítás után újra összejöttek a volt párjukkal, mennyi idő után tették? Milyen lett ezután a kapcsolatotok?

10 év múlva jöttünk újra össze. :D Elsőre 2,5 évet jártunk együtt, ebből valamennyit együtt is éltünk, másodjára 2 bőrönddel költöztem utána külföldre. Azóta, 9 éve, újra együtt vagyunk. Nagyon sok durva dolgon mentünk keresztül és oldottunk meg (külföld, majd hazaköltözés, szülő és nagyszülő halála, szülő rákbetegsége, vetélés, sikertelen lombik stb.), de azóta is nagyon örülünk, hogy újra mertük kezdeni. Nem mi vagyunk az átlag sikertörténet, de nálunk tényleg csak az volt a baj, hogy túl fiatalon jöttünk össze, nem tudtuk jól kezelni a problémákat (előtte már évekig barátok voltunk, közös baráti társaság hozott össze és utána is megmaradt a barátság, nyilván nem rögtön a szakítás utáni perctől) + utána mindketten évekig voltunk egy rosszul működő kapcsolatban, ezért nagyon másképp értékelünk már bizonyos dolgokat, megismertük magunkat és hogy nekünk mi igazán fontos egy párkapcsolatban, ezért sikerült az újrázás.

De amúgy nem olyan ritka, sógornőmék pár év szakközepes és fősulis együttjárás után kb. 5 év múlva jöttek újra össze, és most ünnepelték a 10. házassági évfordulójukat, 2 gyerekük van. Kolléganőm egy rövid fősikolai kapcsolat után évekkel később jött újra össze a mostani férjével, akivel tizenplusz éve vannak együtt + 2 gyerek. :)

Nálunk úgy volt, hogy 3 éve jártunk együtt (együtt is éltünk), amikor megbeszéltük, hogy külföldre költözünk. Ő talált előbb munkát (mérnök), ő ment előre, utána fél évig kijártam minden hónapban (Anglia), aztán találtam én is állást, vettünk ki egy jobb lakást. Először minden oké volt, de valahol nagyon elcsesztük. Akkor volt a 2008-as válság, nálunk leépítettek, persze ideges voltam, hogy elküldenek, de végül nem küldtek el. Ő viszont már akkor egy éve napi szinten konfliktusban volt a főnökeivel (pontosabban a két főnök ki nem állhatta egymást, és rajta csattant minden). Egyszer úgy jött haza, hogy felmondott (se szó, se beszéd, előtte persze beszéltünk róla, hogy keres állást, és ha lesz másik, majd felmond). Hirtelen minden nagyon rossz lett, éretlenek is voltunk, sokat veszekedtünk, a végén a nappaliban aludt már. Persze becseszett a válság, egy évig nem talált munkát. Nekem elegem volt, hogy én dolgozom csak. A lényeg, hogy már elviselni sem tudtuk egymást, ő elköltözött, vett ki egy pici lakást, és én is egy másikat, egymástól 50 kilométerre. 4 évig voltunk külön. Nem volt olyan nap, hogy ne úgy aludtam volna el, hogy még rá gondoltam, és ne úgy ébredtem volna, hogy az első gondolatom ő volt (mint kiderült, nála is így volt).

4 év alatt én is találtam jobb állást, ő is talált jót, aztán egyszer összejöttünk beszélgetni. Rengeteget beszélgettünk, átbeszéltük az egész kapcsolatunkat, mit hol rontottunk el. Óvatosan haladtunk, és megbeszéltük, hogy nagyon őszinték leszünk mindig, nem söpörjük a szőnyeg alá a felmerülő problémákat. Jártunk egy ideig (kb. egy évig), még nem költöztünk össze újra, aztán vettünk ki egy másik lakást, és azóta együtt vagyunk, és nagyon jó minden (14 éve már).

Szerintem ott a lényeg, hogy ne ugyanabba a szarba másszon bele a két ember újra, hanem a távol töltött idő alatt fejlődjön külön-külön is mindkettő, és utána együtt is fejlődjenek, és persze ha maradt a szeretetből, vonzalomból, akkor sikerülhet. (Mi már jót röhögünk, hogy mekkora hülyék voltunk).

imádom amikor egyedi eseteket úgy állítanak be, hogy ez bizony követendő! Biztos van 1-2 oroszlán is ami nem tép szét, szóval bátran másszon be mindenki a ketrecbe.

Gyakorlatilag meg az van, hogy az embereket nem lehet megváltoztatni, 1-2-3 nap vagy hónapot mindenki nagyon meg tud változni, de később hozza a formáját. Tehát én azt mondom, hogy mindenki úgy dönt ahogy akar, nem az én életemet teszi jóvá vagy cseszi el. Szóval én támogatom minden újrakezdőt, de azokat is akik szakítottak végleg! Hajrá mindenkinek!

A kérdés úgy szólt, hogy akik újra összejöttek a párjukkal.

Tehát gondolom, joga van annak a kb. 1 százaléknak is leírni a saját sztoriját, akiknek sikerült (22. és 23. hozzászóló).

És akkor is azt vallom, hogy önismeret, másik fél ismerete, és fejlődés. Ha nem fejlődik valaki, akkor igen, ugyanabba a fostengerbe fog visszamászni, ahonnan kimászott.

Mi - és ezt minden túlzás nélkül mondom - szerelmesebbek vagyunk egymásba, mint az elején. De ha belegondolok, nem is csoda, végülis egy párterápiát végigcsináltunk, terapeuta nélkül. (23. vagyok)

Illetve bocs, benéztem, 22-es vagyok, és akkor ahogy elnézem, 21. még az, aki pozitív példát írt.

Igen, amúgy nagyon ritka.

Az én történetem nagyon kirívó és durva.

Párom mentális állapotának alapból volt kis problémája egy gyógyszer mellékhatásától és kezdett nárcisztikussá válni. Rájöttünk, de volt egy szószkeverő rosszakarónk és valahogyan elszakította tőlem. Ő igazából engem akart, de nem tudott elszedni a páromtól. Egyszer el akart hitetni rólunk valamit, akkor még nem sikerült. Majd rejtélyes körülmények között lassan sikerült neki és párom hiába hagyta abba a gyógyszert, még pont sikerült valahogyan elkapnia. Párom egyik pillanatról másikra őrültté vált, skizofrén tüneteket produkált, téveszméi voltak a kapcsolatunkról, és összepacsizott a szószkeverőnkkel. De ezt is csak abból tudom, hogy bombáztam üzenetekkel és néha idevágott ezt-azt. Amik nem történtek meg. Mint akin valami átvette az uralmat. Valójában nincs tudományos magyarázat, skizofrénia nem alakul ki így, nem tudta senki orvoshoz küldeni páromat, nem hitt senkinek, és alternatív irányba fordultam orvosi tudomány helyett... Nem részletezem, mert sokan nem hinnék el. Maradjunk annyiban, hogy ezotéria kategóriában jobban elmeséltem. 2 év alatt én próbáltam helyrebillenteni, ő fenyegetett engem. Persze sok kókler ténykedésén mentem keresztül, de nem adtam fel. Mert tudtam, hogy nekem van igazam. Közben ő a szószkeverővel együtt egy barátomat is elmarta tőlem. Egy ideig azt mondta egykori barátom, hogy nekem hisz párom helyett. Majd beinvitálta őt egy játékklubba és érdekes módon onnantól én lettem a szemét.

Végül a mostani évben bűnbánattal, kitisztulva, és mindenkiről lemondva tért vissza hozzám a párom. Felkeresett, hogy kitisztult a feje és meg kell beszélnünk mindent. Hirtelen beköltözést is tervezett, mert így akart bepótolni mindent. Volt két nagy hacacáré, mert voltak még apróbb fellángolásai és nekem is nagyon hirtelenül jött... Viszont azt követően igazából sokkal jobb is lett a kapcsolatunk és az együttélés zökkenőmentes. Szinte csodával egyenlő és konkrétan spirituális segítség volt az egészben. Mintha semmi nem történt volna. Annyi kár maradt benne, hogy fél újra nyitni új barátok felé és nem jön velem társaságba. Egyébként ő sem tudja jól megmagyarázni. Ő is azt mondja, hogy nem volt önmaga és nem is akart hinni a rohadéknak. Nem tudja, hogy miért hitt neki. Vuduzva érzi magát ő is.

Közben a szószkeverő valójában már nagyon régen eltűnt az ottani társaságból a 2 év kezdetén, viszont az egykori barátommal problémák maradtak. Ő nem adta fel, hogy én vagyok bolond és most már ketten mi vagyunk bolondok. Ellenben közös fényképeket hagyott a Facén, szép szóra és fenyegetésre sem vett le semmit. Mivel kézzelfogható bizonyíték csak ellene van, ezért rendőrségi eljárást indítottunk ellene. Fájó szívvel távoltartást is kértem. Mivel az igazi szószkeverő máshol rontja a levegőt és ezt biztos forrásból tudom, valójában talán egykori barátom volt a főgonosz. Nem fogom megtudni soha. Azóta sem gondolja azt, hogy ezt helyre kéne hoznia. Márpedig párom ámokfutása nagyon durva történet és mi példamutatóan rendbehoztuk egymást. (Vagyis én megmentettem.) Ha mi rendbe tudtuk ezt hozni, akkor ő is rendbehozhatná velem. De rejtélyes módon nem.

Ez a nagy történetünk. Az igaz szerelmemet meg tudtam menteni, de a barátságomat már nem tudom visszakapni és igazából neki meg sem bocsátanék. Mert ő nem produkált elmebajt, érzésem szerint önszántából fordult ellenem és kihasználta páromat a fosos játékklubjához. Ja: létszám kellett a játékklubhoz. Visszatérve valamire: talán valójában ő állt háttérben az egész mögött.

34/F

Jut eszembe: a durva sztorim előtt is volt egy kapcsolatom szünettel.

Távkapcsolatban voltunk, bár csak 40 k.m., de életkörülményei miatt csak hétvégenként tudtunk találkozni és valamikor csak futólag 1 napra. Én ezt nem szerettem és felvetettem összeköltözést 1 év előtt. Nyilván nem azonnal, de legalább lássunk előre valamilyen közös jövőt. Tudni kell: nem szerette a munkáját, táppénzen volt pont, végkielégítésben reménykedett, változtatni akart állítólag... Ezért is indult el bennem, hogy együtt új út. Én is más munkát akartam. Viszont a logika - minden barátom szerint is - azt diktálta, hogy ő jöhetne hozzám a fővárosba. Tehát neki kellett volna áldozni. De osztottam-szoroztam és más nem jött ki. Fix lakás és nagy szoba. Majd mégsem kapott végkielégítést és sok év miatt nem volt hajlandó ott hagyni. (Azóta is ott dolgozik és anyjáékkal lakik.) Ő azt gondolta, hogy kettőnk között Gödöllőn albérlet - egyszer valamikor... Csakhogy neki marad kocsi, marad közelben az anyja, marad a munka. Kvázi szinte semmit nem változtatott volna, kocsival ugyanannyni k.m. lett volna neki minden. De én keressek onnan munkát, Budapestre utazgassak tömegközlekedéssel minimum családlátogatás miatt, illetve szerintem itt kellett volna munkát találnom. Azóta itt lett új helyem és spirituálisan nézve jó helyen vagyok. Onnan az nekem lett volna óriási kicseszés és neki semmi. Ezen 1 év után csúnyán összekaptunk, 4 hónapon át civakodtunk, majd valahogyan kibékültünk. Valami még kötött minket egymáshoz így is és megpróbált igazat adni nekem. De türelmet kért. Az az érdekes, hogy először vele is jobb lett a felmelegítés. Kezdett jobban alakulni minden és jobban álltunk egymáshoz, de aztán egy ponton megint elveszítettem a fejemet a szitu miatt. Kiderült, hogy exével hasonló volt és 5 év alatt össze sem költöztek. Az exe 5 évig viselte ezt el és dobta. Számonkértem, én lettem a türelmetlen hisztis, szakítottunk végleg. Rohadtul rossz volt és sértve volt az önérzetem, de rájöttem dolgokra. Én sem szerettem őt annyira és 1 év múlva rátaláltam páromra, spirituálisan nézve nem lett volna sok idő.

Ő azóta párra sem lelt és a saját gödrében üldögél, de nem bántom. Beszélgettünk azóta és megbékéltünk.

Egyébként nem bántam meg teljesen. Rájöhettem volna előbb és lazábbra foghattam volna inkább, de voltak szép közös élmények. Úgyhogy Namasté. :)

34/F