Miért adják sokan fel a távkapcsolatot, amikor szerintem, ha igazán szerelmesek vagyunk valakibe, képesnek kéne lennünk hónapokig is várni rá?

Egy ideig tényleg elég a tudat....egy ideig...az elején....aztán amikor már jó ideje együtt vagytok, akkor már egyáltalán nem elég....és amikor úgy vagy, hogy te mindent megtennél h találkozzatok, még szabit is veszel ki, ő meg folyton csak lemondja a programokat, nem vesz ki szabit, második kategóriába helyez téged akkor elgondolkozol, hogy ha ő is annyira szeretne, akkor ő is meg tudná oldani h gyakrabban találkozzatok....és elkezdesz azon agyalni, hogy vajon ő miért nem töri magát annyira a találkozókon, mint te? beindul az agyad és rájössz h vagy van neki valaki más, vagy megunt, csak nem meri bevallani...elkezdesz idegeskedni, éjjel-nappal hogy vajon mi lehet, tehetetlen vagy, semmit nem tudsz tenni, teljesen a kezei közé kerülsz, ha kinyomja a telefont sosem tudod meg miért tette és a későbbi magyarázata vajon igaz-e vagy sem....és rájössz h ez így nem kapcsolat, ahol alap szinten sem tudod ellenőrizni és a kezei között tart téged.....na hát szóval ezért....

ettől függetlenül van értelme a távkapcsolatnak, de heti 1-szer minimum találkozni kell....ami annál ritkább, az mind szívás...tapasztalat

Csak olyan esetben tudnám elképzelni a távkapcsolatot, ha ideiglenes. Tehát ott van, hogy adott idő után teljesértékű kapcsolat lesz belőle, érintéssel, közelséggel - és itt nem csak a napi-kétnapi szexről beszélek.

Illetve még az is adott, hogy nem távkapcsolatnak indul, tehát ismered már a másikat, eltöltöttél már egy bizonyos időt a közelében.

Nem lehet általánosítani, Egy távkapcsolat iszonyú erős kötődés is tud lenni. Az én párom az exével évekig élt együtt, majd a nő kiment külföldre dolgozni, előbb egy hónapra, majd mégegyre, stb... ennek már 6 éve. Kb félévente jön haza. Több, mint 3 évig bírták - bírta a párom - sőt, amikor hazajött a nő, akkor sem volt szex, és egyre ridegebb lett a "fizikai" értelemben vett viszony. Aztán találkozott a párom velem, egymásba szerettünk, és mi azóta együtt vagyunk. Ők megbeszélték, hogy ez így nem megy, de azóta is viszonylag szoros köztük a távkapcsolat (amitől én egyáltalán nem vagyok nyugodt, de ez 1 másik történet).

Tehát van, aki nem adja fel, csak idővel átminősülhet, elkophat, komolytalanná vagy okafogyottá válhat a dolog.

Nem válaszolt a kérdező, pedig azért kíváncsi lennék, mennyi időt töltött távkapcsolatban. Szerintem nem a világ materialista, inkább téged látlak álomvilágban élő idealistának. Egy darabig szép gondolat, hogy elég a tudat, hogy milyen jó együtt. Az is igaz, hogy ha nagyon szeretsz valakit, akkor kitartasz mellette, még ha nagy is a távolság. Ez mind működik is egy darabig, hogy meddig, az a kötődés erősségén és a két félen múlik.

Miért is jó, ha az ember egy komoly párkapcsolatban él? Azért, mert van egy ember, akivel megoszthatod örömöd, bánatod, akire mindig számíthatsz, aki örömet okoz és támogat a bajban. Távkapcsolatban ennek töredékét kapod, csak egyfajta telefonos pótlékát az érzésnek, illetve, hogy téged idézzelek: a tudatot, hogy milyen jó lenne.Te is éled az életed, ő is éli az életét, és néha-néha pár napra felforr a véred, amikor találkoztok. Az a pár nap gyönyörű, és nincs is, ami elrontsa, mert nem jönnek együtt a szürke hétköznapok.

Ha viszont az egyik félnek valami beüt az életében, és mondjuk emiatt ki van éhezve egy kis melegségre, támogatásra, akkor nem a párja lesz ott mellette, mert ő messze van. Nem is értem, hogy lehet az ilyet komoly párkapcsolatnak nevezni. Egy ilyen kapcsolatban nem igazán lehetséges egyről a kettőre lépni, mert évek telnek el, mire az együtt töltött idő és egymás megismerése eljut arra a szintre, amikor pár hónap járás után kapcsolat lesz a randizásból, mivel a nettó együtt töltött idő nevetséges mennyiség.

A távkapcsolat olyan, mintha a normális párkapcsolat megnyúznád, és a bőrét üresen kínálnád, mint élő állatot. Megvan a szenvedély, a vágyakozás a másik felé, az öröm a másiknak, de ilyen párkapcsolat bármilyen két ember között működhet, ez csak tiniszerelem. A valódi értékek a felszín alatt vannak: az odaadás, a szeretet, a kitartás a másik mellett, a gondoskodás, a bizalom. Egy távkapcsolatban csak a tudat van - ami valójában ábránd és remény -, hogy ez megadatott.

Ezek a kapcsolatok azonnal el is buknak, amikor valamiféle megmérettetésre kerül a sor, mivel egyetlen dolog tartja őket egybe, a szenvedély és a vágy, ami azért éghet akármilyen hőfokon, akkor is gyertyaláng a szélben. Amint ebben kételyek, kérdések, problémák merülnek fel, hirtelen azonnal teher lesz a távolság, a várakozás a másikra. A konfliktusok rendezése ellehetetlenül egy idő után, cserébe az együttlétek már nem olyan varázslatosak, de SEMMI sem lép be helyette. Ilyenkor, hogy teljes legyen a kép, azért rendszeresen észrevesz valaki egy harmadik embert is, aki szintén tök jó csaj/pasi, és még közel is van. A távkapcsolat végére pontot lehet tenni.

Nevezz materialistának, de én azért élek egy párkapcsolatban, mert boldoggá tesz, nem azért, mert azt hiszem, hogy boldoggá tehetne, és majd két hét múlva egy hétvégére boldoggá fog tenni. A távkapcsolatok csak ideiglenes megoldásnak jók, egy "amíg nincs jobb" állapot, de ha remény sincs a továbblépésre, akkor motiváció sincs a helyzet megoldására, a kapcsolat ablakában pedig lehúzattatik a redőny.