Miért van az, hogy ha nem váltogatom havonta a frizurám, nincs műkörmöm és nem a legújabb r*b*s divat szerint öltözködöm akkor előbb utóbb lecserélnek?

Ebben a hosszú válaszodban most gyakorlatilag le is írtad, hogy miken bukott el a kapcsolat, és így már egyértelmű, hogy nem a külsőd miatt, szóval az alap kérdésedre megkaptad a választ (saját magadtól :) ).

Nem ezért cseréltek le.

Én továbbra is tartom, hogy nem a külsőn múlt a dolog. :)

Abban mondjuk igazad van, hogyha jön egy új lány, egy harmadik, az bizony megzavarja a dolgokat és a fejed tetejére is állhatnál... de ez nem a külső miatt van, hogy mást keres.

Ha az ember szerelmes, úgy érzi tényleg teles szívéből, hogy a párja az ő másik fele, társa mindenben, lelkileg azonos hullámhosszon vannak, stb, akkor a leggyönyörűbb nők se jelentenek veszélyt.

Hidd el, itt ezzel a lelki összhanggal lehetett baj szerintem, továbbra is az előző írásodból kiindulva. Most őszintén, érezted azt bármelyik barátodról is, hogy igen, ő az a férfi, aki mellett bármikor bármilyen körülmények közt önmagad lehetsz, ő nem fog ezzel visszaélni, és akár jó akár rossz dolog történik, azt vele szeretnéd megosztani? És úgy egyáltalán, egyszerűen érzi az ember, ha a másik teljesen illik hozzá.

Ha pedig nem, akkor ha jön egy "jobb" vagy éppen csak másabb, akkor könnyen cserél az ember párt...

Én a magam részéről úgy vagyok, hogy a barátomnál jobban senki se illene hozzám, és ez kölcsönös. És egyikőnk se érzi veszélyben magát és nem félünk attól, hogy a másik lecserél, pedig bőven lenne rá alkalmunk, rá is csak szép csaj hajt, rám meg sok helyes pasi, és ez nem számít, mert érezzük ezt az összetartozást... ehhez képest egy szebb külső igen csak keveset tudna nyújtani...

"Hogy érted, hogy együtt fejlődni? Ilyenről még nem is hallottam."

Nehéz is ezt megfogalmazni, de a lényeg, hogy tartani kell a szintet. Úgy értem, ha ők haladnak valamerre, céltudatosan élik a célokkal és ambíciókkal teli életüket, miközben te egy helyben toporogsz, akkor egy idő után úgy tekintenek rád, mint kinőtt cipőre. Ady egyik legismertebb verse is pontosan erről szólt: amikor megismerte a nőt, az akkori önmagának egy intellektuális csoda volt, de eltelt pár év, és a férfi felülemelkedett minden téren, így nem tudta már csodálni a partnerét. Léda idősebb volt nála és kiforrott egyéniség volt, míg Ady akkor még csak forrongó fiatal, aki pár év alatt túlnőtte a korábban példaként csodált nőt.

"Próbálok egyensúlyozni az önmagamam feladása és a másiknak való megfelelés közt."

Pontosan itt a gond, de ezt megint csak érteni és érezni lehet, elmagyarázni szinte lehetetlen. Abszolút leírtad már a saját problémád, pontosan tudod te is, hogy semmiféle szó nincs külsőségekről. Most már nagyrészt felismerted, kimondtad ezt problémát, innentől a következő lépés, hogy megérted és elfogadod. Utána meg kb változik magától.

Ahogy írtad is: nincs önbizalmad. Röviden ennyi. A lényeg, hogy ezt egy megoldandó feladatként kell kezelni, nem pedig apokalipszisként. Ha nincs önbizalmad, akkor szerezz! Azt mondod, a pasik megtépázták az önbizalmad? Próbáld másképp szemlélni: a pasik rávilágítottak a már réges rég megtépázott önbizalmadra. Nüansznyi különbség, de kb ennyi a különbség a vesztes és a győztes, az áldozat és a vadász között. Ha a pasikat okolod a saját helyzetedért, akkor azt sulykolod magadba, hogy a te boldogságod mindig és mindenkor másoktól függ, ezáltal kiszolgáltatott leszel, és minden esélyedet elpuskázod arra, hogy ez javuljon.

Nem azért vagy szürke és unalmas, mert nem történnek veled izgalmas dolgok, hanem mert te magad szürkének érzed magad. Te ilyennek látod magad: munkanélküli, szar suliba jár, nem kell egy pasinak sem. Mivel ilyennek látod magad, ilyennek is látnak. Legszívesebben elbújnál a világ elől, hogy ne lássák a kudarcaidat, emiatt egyre jobban magadra öltöd a rejtőzködő szürke színt. Azért vagy unalmas, mert eleve minden veled történő dologról azt gondolod, hogy az uncsi, az egy semmi. Nem tetszik a suli, amibe jártál, de nem mégy másikba, mert úgy gondolod, neked az úgy sem menne.

Azt mondod lavírozol a simulékonyság és az elvek kőkemény megmondása között. Ez is csak az önbizalomhiányod miatt van, ugyanis nem bízol a saját értékítéletedben, ezért hol engedsz, hol pedig foggal körömmel harcolsz az igazadért, mert számodra presztízskérdés, hogy meg tudod e védeni. Egy stabil, magabiztos ember számára nem létkérdés, hogy neki legyen igaza. Épp ezért ha kell, enged, ha nem kell, akkor nem enged, de nem érez kényszert arra, hogy másoknak bizonyítson. Pontosan emiatt nem lesz soha simulékony, csak alkalmazkodóképes.

A lényeg, hogy az önbizalom hiánya egy káros és kellemetlen állapotot okoz. Ez nem szégyen, hanem egy probléma, amit orvosolni kell. Az ilyen mentális sérüléseket valamiért szinte minden ember úgy kezeli, mintha emiatt ő egy csőd lenne, és igyekszik úgy tenni, mintha nem is létezne, mintha mindez szégyen lenne. Valójában olyan dolog ez, mintha valamilyen egészségügyi gondod lenne, amire gyógyszert kell szedned, azzal a különbséggel, hogy itt nem kell bevenned semmit. Nem vagy rossz, nem vagy kevés, teljesen normális, átlagos ember vagy, akinek van egy lelki pattanása, amit ki kell nyomni, majd lekezelni, nem pedig alapozót nyomni rá. Ahogy a pattanás kinyomkodása, ez a dolog is nehéz és fájdalmas, de akkor is csak így megy.

Vágj bele új dolgokba, főleg azokba, amiktől félsz. Ha nem sikerül, és úgy érzed, hogy egy csőd vagy, akkor jusson eszedbe, hogy nem így van: aki próbálkozik és töri magát, az sohasem csőd! Ez az útja a sikernek, és pontosan ezek a történések teszik izgalmasabbá az életed! Minden balul sikerült dolognál ez jusson az eszedbe! Rólam mindig azt mondják, hogy eszméletlen sztorijaim vannak az életemből, az érdekes viszont az, hogy a 90%-ukban az a csattanó, hogy leégtem, mint a szar :D. Pont attól vagyok szórakoztató és izgalmas ember, hogy az ilyen kudarcaimon mindig röhögök, és tanulok belőlük.

Az izgalmas emlékek, a sikerélmények, és a megszerzésükkel járó munka, rizikó és fájdalom együtt járnak, nem választhatók szét. Aki unalmas életet él, általában ezektől a negatívumoktól riad meg és vonul vissza. Nekem is volt nem egy időszakom, amikor az önbizalmam szétesett, ilyenkor én is simulékony lettem, hogy elfogadjanak, és mindig csak a biztosra játszottam, nehogy kudarcot valljak. Pontosan azon kaptam magam, amint te: nem volt kedvem beszélni a napomról, unalmasnak éreztem magam, szenvedtem. Ráadásul ezzel egy időben azt vettem észre magamon, hogy lelkileg elkezdtem öregedni. Mióta felismertem a problémát, elfogadtam és megértettem, hogy ez a helyzet, onnantól a napom minden pici rezdülésébe beleivódott a felismerés, és minden döntésemnél elkezdtem számolni azzal, hogy most az önbizalomhiányom okozta gyávaság miatt nem akarok ezt vagy azt megtenni, és erőt vettem magamon. Azóta egyre jobban érzem magam, de ehhez kellett az, hogy teljesen letisztuljon bennem a kép: nem vagyok selejt, nem vagyok gyenge ember, ha valahol kudarcot vallok, az senkinek sem hibája. Ha el akarok érni valamit, akkor NEKEM kell változtatnom, és ha kudarcot is vallok, azzal is csak több leszek. Azóta fiatalabbnak érzem magam, mint két évvel ezelőtt. Szerintem ezen gondolkodj el, és ha tényleg megérted, amire gondolok, akkor nem lesz gondod a párkapcsolatok megélésével.