Neki volt igaza, vagy túlredgálta?

Ne haragudj, de én ezt a lányt nő létemre leütném vagy nem tudom. 25 éves létére, hogy lehet így viselkedni?

Te meg 27 éves létedre, érett férfiemberként, hogy tudod ezt elviselni. Semmibe vesz, papucsként bánik veled. Bunkón viselkedik veled, és még te kérsz tőle bocsánatot 3x is. A legutolsó beszélgetésetekből, amit bemásoltál, árad a cinizmus a részéről. Nem látod?

Szerintem nagyon nem volt igaza - de gondolom, ezt te is érzed. Még ha netalán sürgős lett volna az a fordítás, de te akkor éppen nem tudod megoldani munkaidőben, akkor sem lenne jogos a kritikája meg a neheztelése, de ráadásul így, hogy ő maga írta, hogy csak holnapra kell, teljességgel indokolatlan drámázásnak, igazságtalan bűntudat keltésnek, manipulatív érzelmi játszmázásnak érzem nő létemre, ahogyan ezzel kapcsolatban kommunikált veled.

Sajnálom a barátnődet az őt ért veszteségek miatt. Én négy közeli családtagomat vesztettem el idő előtt (kettőt még gyerek fejjel, egy autóbaleset miatt), szóval átérzem a helyzetét, tudom, hogy mennyire nehéz feldolgozni egy ilyen tragédiát, de ez szerintem nem menti fel az ember az alól a felelősség alól, hogy felnőtt emberként hogyan viselkedik másokkal.

Ha úgy érzi hogy nem tudta lelkileg feldolgozni az őt ért veszteségeket, akkor érdemes lenne terápiás segítséget keresnie, és nem csak azért, hogy a párkapcsolatában képes legyen nem az "én, szegény áldozat", "én szegény meg nem értett fél" mintát működtetni, és képes legyen őszintén, de nyugodt hangnemben megbeszélni veled az esetleges konfliktusokat, nézeteltéréseket, (amikből reálisan nézve nem kevesebbre, hanem többre számíthattok, ha komolyan gondoljátok az összeköltözést), és lehetőleg képes legyen nem csak a saját szemszögéből látni, megvizsgálni dolgokat akár a párkapcsolatában, akár már emberi kapcsolataiban.

Arról a taktikáról, hogy "ez is a baj velem, hogy mindent elnyomok magamban(s csak gyűlik gyűlik), s volt hogy már mérgemben azt mondtam (nem most máskor), hogy unom már ezt a pi.c.s.a hisztit, persze jól leordított", valószínűleg te is belátod, hogy nem tűnik jó megoldásnak, még akkor sem, ha te nyilván úgy fogod fel, hogy a béke kedvéért nyeled le a békát sorozatban, amíg be nem telik a pohár.

Neked se jó, ha tele vagy elfojtott feszültséggel, nehezteléssel, meg nyilván az se tesz jót a kapcsolatotoknak, ha olyankor próbáltok megbeszélni valamit, ami feszültséget okoz köztetek, amikor már - mondjuk úgy - lerepült a kuktáról a szelep a túlnyomás miatt.

Én úgy gondolom, hogy némi élettapasztalattal és érzelmi intelligenciával lehet úgy határozottan a másik tudomására hozni, éreztetni vele, hogy bizonyos viselkedését nem tudod, nem akarod elfogadni és tolerálni úgy, hogy közben nem őt magát bántod, illetve bántod meg, (feltéve, ha nem akkora egóból működik, hogy képes normálisan meghallgatni téged, és arra reagál, amit mondtál, nem pedig arra, amit ő mögé látott, hallott és képzelt), ha meg esetleg olyan komoly párkapcsolati problémák merülnek fel, amivel te tartósan nem tudnál, nem akarnál együtt élni, akkor szerintem fontos ráébreszteni a másikat arra, hogy ha veled tervez hosszú távon, akkor változnia, változtatnia kell bizonyos dolgokban. (Ha meg erre nem nyitott, akkor akármilyen nehéz ezzel szembenézni, jobb, ha ez minél előbb tisztázódik, mert később csak egyre nagyobb fájdalommal jár mindkettőtök számára.)

Régebben, egy korábbi kapcsolatomban én is belecsúsztam abba a hibába, hogy toleráltam olyan dolgokat "mert szeretem" alapon, amit tartósan nem tudtam volna elviselni a másiktól, mert reménykedtem abban, hogy majd idővel belát dolgokat és változtat ezeken, ha összecsiszolódunk, meg érettebb is lesz (ő még fősulis volt), és számomra nagyon fájdalmas felismerés volt az az alapvető igazság egy öt éves kapcsolatban, hogy ugyanúgy, ahogy mondjuk teniszben is, egy párkapcsolatban is csak a saját térfeleden játszhatsz, a másikén nem. A másikat soha nem fogod, nem tudod megváltoztatni - csak mi magunk tudunk változni, változtatni, ha megvan hozzá a motivációnk, önkritikánk, akaraterőnk, stb., - és még akkor sem könnyű. Ha te úgy érzed, hogy aminek változnia kéne a kapcsolatban, az nem a te mozgástereden belül van, hanem az övén, nála van a labda, akkor onnantól fogva kb. azok az opciók, hogy vagy lemondasz a saját igényeidről, elvárásaidról, vagy a tehetetlen vergődést választod, ugyanazokat a köröket futva, mint az előző hónapokban, években, vagy kilépsz a kapcsolatból.

Ami a konfliktusokat illeti, ha van kedved, olvashatsz arról a fajta kommunikációról a neten, amit úgy hívnak pszichológiában, hogy "én nyelv", és nagyon leegyszerűsítve az a lényege, hogy ha bármi súrlódásod, konfliktusod van valakivel, akkor nem őt magát kritizálod, - ahogy a többség teszi jellemzően - amit a legtöbb ember akaratlanul egyfajta, a személye elleni támadásnak él meg, és ezért gyakran egóból reagál rá, ami nem feltétlenül a megértés, a nagyobb harmónia és a megoldás irányába viszi a dolgokat, hanem azt fogalmazod meg neki őszintén, hogy bizonyos viselkedése, az, amit mond vagy tesz, rád milyen hatással van, milyen érzéseket vált ki belőled, stb.)

Ami pedig azt a "köszönöm"-öt illeti, őszintén szólva azt nem értem, hogy az, hogy természetesnek érzi, hogy segítsz, amikor tudsz, ha megkér rá, (mert ez egy jól működő kapcsolatban tényleg így van, kölcsönös alapon), miért kéne, hogy azt jelentse, hogy ne mutassa ki azzal a háláját, hogy kimondja azt, hogy "Köszönöm".

Ha egyszer majd valóban együtt éltek, és ő főz vacsorát, vagy éppen megtesz egy olyan apróságot, hogy felvarr neked egy leszakadt inggombot, te meg felkelsz az asztaltól egy "Köszönöm, ez finom volt." nélkül, vagy kiveszed a kezéből az inget egy "Köszi szépen!" nélkül, akkor szerinted neki valóban nem fog rosszul esni, hogy annyival nem tudtad kimutatni, hogy értékeled a munkáját, hogy megköszönöd?

Lesz vajon benne annyi következetesség, hogy akkor is úgy fogja gondolni, hogy ez így természetes, nem kell megköszönni, ha meg a másik esetleg szóvá teszi, hogy ezért neki jól esett volna, akkor még meg is lehet sértődni rajta?