Szerintetek szeret? Megcsal? Jobban érdekli az a másik csaj? Nyugodjak le, mert én vagyok a paranoiás? Hogy bízzak benne újra?

Tényleg nagyon köszönöm a sok-sok választ, felnyitottátok a szemem, hogy ne legyek hülye. Attól még az igaz, hogy nála rosszabb ember is kapott még egy esélyt.

Képes vagyok továbblépni a féltékenységen, ezt már tudom magamról, csak idő kell... (az más tészta, hogy legutóbb is pofára estem, de én akkor is megpróbáltam a másik féllel ellentétben).

Én is sokszor mondom, hogy nincs megoldhatatlan probléma, csak olyan párok, akik nem is akarják megoldani a problémákat. Másik barátom azt mondta, hogy ha ezen túl tudunk lenni, akkor igen erősek leszünk együtt, de egyelőre valóban nem érzem, hogy ez menni fog (lehet tényleg idő kell csak, nem tudom, meglátjuk).

Ígéret van, de hétköznap dolgozik - és mivel együtt élünk, a hétvégéink azzal telnek, hogy minden hétvégén hazamegy segíteni, amivel nem is lenne baj, ha néha megtenné, hogy itthon marad velem és csinálunk valamit.

Szeretem, mint írtam, állítólag ő is szeret. Én csak azt nem értem, hogy a kapcsolatunk elején nem ilyennek adta elő magát, ami hiba, mert most csapott pofán az igazság, amit meg is mondott a napokban, hogy ő nem ez az érzelmes típus.

Azzal érvelt, hogy neki megerőltető az a fajta viselkedés, amit várok. (Ellenben másokkal tud kedves lenni, mint az említett lánnyal is - vszeg az újdonság varázsa miatt. Ő a játék neki, akit nem kapott meg?)

Tudom, hogy fiatal még, ezért is gondolkodtam nagyon, mikor megismertem (én végig azt hittem, hogy idősebb, mert legalább annyi idősnek néz ki, mint én, sőt többnek, mert engem általában olyan 18-ra szoktak saccolni.)

AKkor azt mondta, hogy ez szerinte működőképes lesz hosszútávon is, mert az igaz, hogy érettebb a korosztályánál, de közben meg néha iszonyú gyerekes.

A probléma főleg az, hogy mikor azt érzi, hogy el fog veszíteni, teper. Most, hogy nem foglalkozom vele (mert ne én könyörögjek neki), kezd kedvesebb lenni velem, de csak manipulálásnak érzem az egészet, hogy "nehogy elhagyjon". Aztán rájön, hogy nem hagyom el, mert mindig reménykedek, hogy jobb lesz és abbamarad az egész.

Ha nem szeretne, azt pedig nem értem, miért nem mondja meg? Felnőtt ember vagyok, nem ordítoznék. Ismerhet annyira, hogy ha őszintén elmondja, akkor értékelem, még ha fáj is... jobban, mint a hazugságot.

Többször kérdeztem, hogy szeret-e, mire mindig azt mondja, miért ne szeretne? Ha nem szeretne, akkor nem lenne velem.

# 8-asnak.

Én bocsánatot is kértem tőle, hogy turkáltam, de hónapokig ment ez és hazudott is, hogy kivel beszél. Nyomós ok nélkül tojok én rá, hogy kivel dumál, míg hozzám jár haza, de mikor engem egyre inkább letoj és benyeli a virtuális csajozás és már mellettem is oldalra nézve a csaj képét és írásait láttam állandóan, furdalt a kíváncsiság.

Vigyorgott a mobiljára és el szórakozott én meg ezt néztem két hétig (addig fel se tűnt, mert megbíztam benne). Volt egy megérzésem. Csúnyán lebukott vele, én is paraszt voltam, hogy elolvastam, tagadja le a fene, de fordított helyzetben ezt bárki megtette volna szerintem. Azon nyomban be is vallottam neki, őszinte ember vagyok, nem titkolózok, de undorító volt, amit láttam abban a beszélgetésben.

Ha nem viselkedik furán, eszembe nem jutott volna bizalmatlannak lenni, de okot adott rá. Én meg hallgattam a megérzéseimre.

Semmi köze nincs ahhoz a dolognak, hogy magas, sportos, vagy fiatal. Ahogy fentebb írtam, én mikor megismertem is azt hittem, hogy legalább velem egy idős vagy idősebb. Nem azért vagyok vele, mert fiatalabb! Egyszerűen egymásra találtunk és szerelmesek lettünk. Utána meg már nem befolyásolt, hogy hány éves, mert már késő volt.

Költőnő?

Igen, vannak és voltak családi problémáim, de ezt a párkapcsolatomba nem hoztam át. Dolgozok eleget magamon is, vannak problémáim is, de a helyzet szempontjából irrelevánsak.

Épp elég kapcsolatom volt már, hogy tudom, hogy jóra nem vezet, ha a családi dolgaim belekeverem és tőle várom, amit ők "nem adtak meg".

Hidd el, magamban is látom a hibát, mit rontok el és min kell változnom. Nem brutális ragaszkodást várok a páromtól, csak azt, hogy ne azt érezzem, hogy ha elveszítene, csak leporolná a vállát és ennyi volt az elmúlt két (most már lassan két és fél) év neki.

Szóval ehhez jelen pillanatban semmi köze a családomhoz szerintem. (Érdekel a pszichológia és fejlesztem is magam, hagyok időt a saját dolgaim átgondolására is minden hónapban szépen, nyugodtan, egyedül. Egyszerűen kell és ha valamiben hülye vagyok, akkor belátom, hogy az vagyok és kész.) De a családom és a párkapcsolatom két külön dolog. Néha, ha tudok vele beszélgetni róla, beszélgetünk, de nem őt hibáztatom azért, amit mások követtek el és nem is tőle várom, hogy pótolja őket. Ez úgy gondolom így korrekt.

Köszönöm még egyszer a válaszokat! Én továbbra is hagyok még egy kis időt, mert megígértem, hogy esélyt adok és be is tartom a szavam. Maximum kiderül, hogy ez nem működik és megy mindenki tovább a saját útján.

Ha valaki tudna olyan tanácsot adni, hogy hogyan viselkedjek vele, hogy lehetnénk ezen túl, továbbra is szívesen fogadom. Erre a részére szeretnék fókuszálni. :) Nagyon köszönöm!

# 18 -as válaszoló:

Kapcsolatfüggő lennék? Lehet, bár kétlem, mert egyedül is igen remekül meg tudok lenni, ha épp nincs senkim, sőt. Én úgy nőttem fel, hogy a saját lábamon álltam és egyedül is megoldom a dolgaim. Sokszor most is így teszek. Nem függök tőle, egyszerűen szeretem és mivel azt mondtam, hogy adok még egy esélyt, így is teszek. Nála rosszabb ember is kapott. Ennyit megér nekem. Pár hónapon már nem oszt nem szoroz, de legalább nem mondhatom, hogy nem próbáltuk meg helyrehozni. Inkább így legyen, mint utólag verjem a fejem a falba, hogy "meg kellett volna próbálni". Az elmúlt 2+ év nekem ennyit megér. Ha nem megy, hamar kibukik a dolog. :)

De tényleg köszönöm, hogy írtál.